Még 4 hét a téli szünetig. Sajnos mostanra eljutottam ahhoz a ponthoz (ami általában sztem 11.ben jön elő az embereknél), hogy a szünetek közé beékelődő iskoláról beszélek,nem pedig fordítva. Ez nem azért van mert annyira utálom a Trefortot. Sőt! Eddig ez a legnrmálisabb sulim. Csak mostanában kissé magamat kezdenem el rosszallóan figyelni és azt tapasztalom, hogy "lemaradtam magamtól"... Tudom, ez azzal is jár, hogy mindenből sokkal többet veszünk, a faktok sem mennek még olyan jól mint mindenki várta,etc. De akkor is így érzek.
 Mindegy, eldöntöttem, hogy meg fogok változtatni pár dolgot: Először is, ha jól emlékszem, már kifejtettem elméletemet a két féle tanuló típusról. Az egyik az önmagának ártó lúzer, aki azt hiszi, hogyha nem tanul, akkor ezzel hatalmas "bosszút" áll a tanárokon...eddig ide soroltam magam, és talán még mindig vannak kissé gyerekesen makacs tulajdonságaim, de javuló tendenciát mutatok. Eldöntöttem, hogy mostantól kezdve basszákmegmind napjaimat fogom élni amíg bírom, és úgy fogok visszavágni a tanerőnek, hogy megtanulok mindent jól, és igyekszem a maximumot adni. Jól hangzik nem? Majd beszámolok hogy hogy megy.:)

mára ennyi. tudom hogy jövid voltam, de fáradt vagyok. jóéjt.

 Ide jutottunk. Jóbarátok elemzés. És ez most komoly. Elemezd a szerkzetét, a szereplőket, hasonlítsd össze az Ember tragédiájával, etc.
Amúgy nekem bejött ez a feladat, néha jó ilyen lazább esszéket is írni. Mellesleg csak úgy tűnik, hogy "laza"...mert igenis nehéz egy irodalmilag is megfelelő, nem túl nyomi és jól összeállított fogalmazást írni egy olyan sorozatról amit előtte eszedbe sem jutott kielemezni és Madách főmunkájához hasonlítani. Na de én megpróbáltam. És hát attól eltekintve, hogy kitört belőlem a forgatókönyvíró és teleírtam mindenféle oda nem illő dologgal, azért legalább két és fél oldal lett és szerintem elég jó. Majd meglátjuk. Ha érdekel vaolakit bemásolhatom ide. (ahhoz nagyon nagyon szépen kell ám kérni, tekintve hogy több mint két, kézzel írott szövegről van szó...)ű
 Na de kezdjük az elején. Múltkor hallottam a tévében, hogy egy általános iskolában tanító magyartanár, az óráin nem csak Petőfit tanít meg ilyesmit, hanem pl Kispál és a Borz számokat hallgatnak, meg 30Y-t... olyan igényes mai zenéket, amiknek jó a szövege és mégiscsak közelebb állnak a mai fiatalsághoz mint a régebbi költők (persze őket is veszik, csak azért mást is). Azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy ezzel mennyire megnövekedne a magyar irodalom népszerűsége a diákok körében.
Persze a ciki az, hogy azz érettségi feladatsorban továbbra sem számíthatunk hasonló szinvonalas, modern magyar költészettel foglalkozó kérdésekre. Így nekünk, 11-be meg utána marad a szokásos. A nem rossz, de már sokat vett és kissé újításra váró (arra várhat..) irodalom. És éljünk vele boldogan. Áldassék az ő neve:)

 Végre valami kicsit normálisabb téma, mi?:P
Szombat van. Mire való a hétvége elméletileg? Kipihenni az előző hét kűzdelmeivel járó fáradságot, megszűntetni a felgyülemlett stresszt, valamint újult erővel és teli energiával várni a hétfőt. Na persze. Szombat van. És iskola. Elméletileg. (Úgy tűnik ezek az elméletileg dolgok ritkán teljesülnek...) Itthon vagyok, eddig a nap jól telt. Még van rengeteg dolgom, egyik sem tanulással kapcsolatos. Filmet kell írni, blogot:), elmosogatni, stb...
Semmi és senki nem tud elrettenteni attól, hogy itthon maradjak. (Tanáraimnak üzenném,hogy természetesen beteg vagyok, holnap megyek a dokihoz, még az ágyat nyomom, köhh,köhh..) Folytatva a dolgot: ellent mondana az elveimnek, ha én szombaton tanulnék. Ez szabály. Kirívóan súlyos eseteknél vagyok csak hajlandó engedni. Akkor sem mindent persze! Nem, 5 napot végig tanulva, a szombat az ENYÉM! És most nem feltétlenül erre a hétre gondolok, mikor bevérzett a szemem ezért két napot itthon maradtam kamillázni...nem, itt úgy általában beszélek. És most senki ne jöjjön nekem a ledolgozzuk a nemtudom milyen napot és ez így igazságos! Mert ez hülyeség... miért kéne ledolgozni? Oké, aki akar az dolgozzon. De a sulit - amíg nem kapunk havi fix összeget amiért bent gubbasztunk - én nem nevezném munkahelynek. Kötelezően előírt óraszámban kell ott megjelennem, és részt venni a tanórákon. De arra senki nem kötelezhet, hogy a hétvégémet is tanulással töltsem.(ami mellesleg sokkal hamarabb eltelik. Meséltem már az elméletemről? A tér-idő kontinuummal kapcsolatban? Nem?! majd fogok..)
A mai még nem is a legszörnyűbb eset. Előfordul, hogy a vasárnap utáni hétfő nem munkaszüneti nap, nem ünnepnap, szóval van kerek 1, azaz egy teljes napod arra, hogy:
 - megtanuld az összes leckéd, felkészülj a dolgozatokra.
 - találkozz a barátaiddal akikkel nem egy iskolába jársz és már két hete halogatod a dolgot.
 - 10-ig aludj, mert miért ne
 - megnézd azt a filmet ami három napja a polcon hever, mivel nem volt időd rá
 - folytasd az olvasását a könyvnek amit olvasol, majd ráébredve,hogy teljesen elfelejtetted már hogy miről szól; kezded előlről
 - olvasd a kötelezőket is
 - segítsd elmosogatni, takarítani, ne adj isten főzni...
 - kividd a kutyát sétálni. és nem 5 percre.
És ezek csak az általános dolgok. Most nem így van?? De! Tudom, hogy igazam van, ennyi. (Bocs a mai kifakadásért, csak már muszáj volt..)
A szombat a pihenésé. Csak egy kérdés, illetve kettő: A tanárok kapnak házit hétvégére? Na és te?? Ugye... mondom én. Ezt is meg kéne szüntetni. Elég a hét közbeni leckedömping, felesleges még a hétvégén is szívózniuk a tanároknak.
Persze ez csak ábránd, mert amint belépsz az iskolába, te sem fogsz semmit sem tenni, mert nem tudsz. Meg mert irányítanak. Tudod. A droid-képzők. Mind egyformák. Iskolák...

  Egyes állítások szerint, ha valakit nagyon szeretsz, akkor a következő életedben is valamilyen módon közeli kapcsolatba fogtok kerülni, ismét találkozni fogtok. Lehetséges, hogy ebben az életben egy szerelmes párról van szó, a kövi életben meg pl egy anya-gyereke kapcsolatról, de a fontos az, hogy közel maradtok egymáshoz. Érdekes kérdés az, hogy (amennyiben igazak ezek a feltevések, és hát miért ne?...) vajon a mostani életünkben ki az, akivel anno már találkoztunk? Ki az, akivel összetartoztunk...és még a halál sem választott szét minket?
Persze néha előfordul, hogy ha ránézel egy idegen emberre, arra gondolsz: igen, én már tutira találkoztam vele! És végül belátod, hogy előző életed mikroemlékeiből bukkant fel egy, a tudatalattidból. Nehéz dolog az ilyen és elég ritka is talán. Velem egyszer előfordult. A szüleim házassági évfordulóját ünnepeltük egy puccos kis étteremben, amikor tekintetem a szemben lévő asztalok egyikére tévedt. Ott épp két pasi ült, valami üzleti ügyben lehettek ott. Az egyikőjük velem szemben ült, narisárga ing volt rajta, és olyan tipikus üzletember feje volt. A lényeg, hogy ránéztem és egyből vágtam róla egy csomó dolgot. Hogy átver embereket, nincsen barátnője csak barátnői akiket szintén kihasznál, és hogy én ismerem őt. Ő is ugyanolyan kérdő tekintettel bámult rám, szóval egész este azon filóztam, hogy hol láttam már őt. Aztán másnap olvastam egy cikket a neten arról, hogy még ma is felismerhetünk embereket az előző életünkből. Hmm...elgondolkodtató nem? Jó, lehet hogy tök idiótaság amit írok, ezért bocs, de most pont ez jutott eszembe...
 De az, akit előző életedben is éppolyan jól ismertél mint most,azt talán megérzi az ember. Vagy teljesen természetes számára. Nem tudom. Nekem jelenleg nem kevesebb mint három olyan ember van a környezetemben akikért bármit megtennék és akikről tudom, hogy nem most vagyunk egymás mellett először. Az egyik az anyukám, ketten meg, mondhatni a legjobb barátaim.
Megnyugtató azt tudni (vagy legalábbis hinni benne), hogy vannak/lesznek olyan emberek akiket sosem tudunk elereszteni, mindig velünk lesznek. Kissé szentimentális az egész? Úgy van... de én akkor is örülök. Jó néha úgy ülni valaki mellett, hogy már maga a csend is kellemes, nem csak beszélni tudsz vele hanem csendben ülni is, tudva azt, hogy ha minden jól megy, még együtt lesztek egy jó párszáz évig...:)

 Ma ismét megtalált a világvége hangulat. Úgyhogy ha túl depresszív lesz ez a bejegyzés akkor bocsi, de még én sem tudom, hogy mit fogok írni ide.
Először is a címről. Hallottad már a szót? Biztosan. (biosz óra: szimbiózis=kölcsönösen előnyös együttélés) Vagy valami ilyesmi... A lényeg, hogy elvileg mindkét fél jól jár ezzel a dologgal. Nos, nemrég rájöttem, hogy én is szimbiózisban élek valakivel. Az egyik legjobb barátom éppen aktuális érzelmeit valahogy mindig képes vagyok tükörként megismételni. Nem szándékos, komolyan. Mert nemcsak akkor van ez, mikor valamelyikünk nagyon boldog, hanem mikor épp a legnagyobb világvége hangulat talált meg minket. Igen, most is így van ez. Szóval az egy dolog, hogy kölcsönös, de néha egyik fél számára sem előnyös. Vagyis annyiból az, hogy mindig tudod, mit érez a másik.
Talán mindenkinek van valakije, akire vagy ráakad vagy nem, de ha megtalálja, egészen biztosan megérzi azt, hogy ő az. És itt nemcsak egy barátról van szó, akinek át tudod érezni a fájdalmát. Hanem egyszercsak te is ugyanúgy szenvedsz attól a csalódástól, te is forrsz a dühtől, szétvet az ideg, vagy éppen kirobbansz az energiától. Véleményem szerint ez erősen hajaz valami lelkitárs-dologra, de mégsem teljesen az, mert a lelkitársak lelkivilága is különböző azért bizonyos időpontokban...
Viszont a telepátiához is köze lehet...mittudoméncsakugygondolom XD
 Az embernek kezelnie kell ezt a szitut, mégsem bukhatsz ki mindig, hogyha a szimbiózis-társadnak xar napja van. Én még nem jöttem rá hogyan tegyem ezt.
Ma is: egészen semmitmondó nap volt, 4-es töriből, ellenőr a 7-es buszon, almáspite, kóla, etc... Aztán mire hazaérek, legszívesebben elbőgném magam. És magam sem tudom miért. Illetve először nem tudom. Aztán bekapcsolom a gépet, és meglátom az illető üzijeit, hogy milyen xar kedve van. Igen, valahogy így történt.
Különös azért, hogy mi minden befolyásolhatja azt, hogyan is érzel egy adott napon. Nem tudsz minden reggel úgy elindulni, hogy igen, ma is csodás napom van és ezen semmi nem tud változtatni! Én pl, egy átbulizott, fantasztikus nap után, másnap tök antiszoc vagyok. Ha rövid idő alatt marha jól érzem magam és tömény szeretet vesz körül, akkor másnap depis leszek...fúj, tudom, szörnyű vagyok. Néha unalmas és lúzer. És elviselhetet olykor. És szimbiózisban élek valakivel. Ha érdekellek hívj a 06 70... XD Na dehogyis.:))

 Ez az Otthonom, Idaho c. film megnézése után született kis iromány. Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, Keanu Reeves játszik benne, szerintem a legnagyob alakítása egy igencsak szélsőséges szerepben (konkrétan férfi prostituált) aki egy barátjával szeli át az országot. Szép, megindító film. Ez a kis novella a barátja szemszögéből írja le a gondolatokat, érzéseket.

OTTHONRA VÁGYVA

Kövess. Ezt mondtad s én így tettem. Hittem szavaidban, tetteidben, hittem benned, szerelmem. Veled voltam, s ha bajom esett, te voltál az, ki mellém állva felsegített, te voltál az, kinek aggódó tekintete övezett, valahányszor letértem a jó útról. De mi a jó út? Az élet, mit kaptam nem az, mit érdemlek. Tudom, s kutatom az igazi otthonom, az igazi anyám. Bár ezt te nem értheted. Te, kinek mindene meg volt, de eltaszítottad magadtól a családot, az otthont. Te választottad ezt. A fojtogató csatornaszagot, a valóra vált rémálmok hazáját, az utca komor világát. De én?! Engem senki nem kérdezett meg, hogy elbírom e viselni a nekem szánt terhet? Mert gyenge vagyok. Gyengébb, mint te. Habár az út poros sivataga szült, sosem fogadott be a korcs éjjel, sosem éreztem otthonomnak a régi házat, hol a magamfajták töltötték napjaikat. Mégis túléltem. Nem vagyok erős, és nem bírok egyedül felállni. Nincs bennem harag vagy félelem, de tudom, ha elhagysz; meghalhatok. Mert nincs aki vigyázna rám, s nincs akiért érdemes újra felébredni.
Lépteid nyomában járok mindig, bárhová is vessen a sors engem, mindig rád találok, mert összetartozunk. Én kínlódom e világban, gyűlölöm. Te hajszolod ezt az életet, imádod. Nekem nem volt választásom, de számodra mindig ott lesz a menekvés csodás érzése. Mert ha megijedsz, elfuthatsz. Ha bántanak, visszaüthetsz. Ha beteg vagy, haza térhetsz. Mert neked lesz hova.
Tudom, hibáztam. Beléd szerettem, tisztán és önzetlenül. Kitártam szívemet, de te elfordultál. Emiatt nem haragudhatok, mert én vagyok az, akinek máshogy kéne éreznie. Követlek hát, talán egyszer visszafordulsz, s nem lesz hiábavaló árnyéklétem.

Várj. Szóltál, mikor megtalálva új menedéked letértél utadról. Én menni akartam, menni tovább, keresni a múltamat, de veled. Csak veled tudtam elképzelni a jövőmet, bármily homályos is volt, bármily remegő kép is, Te mindig ott voltál. Kérlek, ne kényszeríts a választásra! Szeretlek téged, hisz mondtam már százszor! Beismerve, elfogadva az érzelmeimet, melyek ezrével tódultak szívembe, s kimondani a féltve őrzött szavakat. Talán nem kellett volna. Megőrizhettem volna lelkem kulcsát, s csak, mint hű barát, lennék most melletted. De ott van az én másik vágyam is: rég elveszett házam sokszor előtűnő emlékét valósággá tenni, s látni végre honnan jöttem. Akkor talán lenyugodna lelkem, elfogadnám, hogy itt kötöttem ki, bűnök és lázadások között, kitéve mindennek, mivel a modernkor megáldotta az éjszaka népét. De most elesett vagyok, tudod? Az egyetlen hely, ahová tartoznék, nagyon messze van innen, s egyedül sosem érnék oda. Erre, te arra kérsz, hogy várjak? Várjam, míg újabb álszerelmeket átélve újra elégedett leszel, önbizalommal teljes, s azt gondolva, hogy ezzel most megbosszultad apád sznob és érzelemmentes jövőképét amit neked szánt?! Nem. Ezzel nem leszel másabb. Igaz, nem a gazdagok csillogó életét éled, de ugyanúgy tetteted a boldogságot. Velem őszinte voltál. Megmondtad: nem szeretsz. Én mégis veled maradtam, s te mégsem küldesz el sosem. Csak néha arra kérsz: várjak. Aztán tovább indulunk, keresve a múltamat, s a te jövődet…

Felejts. Fájt mikor kimondtad. Talán jobban, mint eddig bármi más. Tudtad, hogy mennyire szíven ütött a hír, hogy egész eddigi utam feleslegesnek bizonyult. Anyám elment innen. Senki sem tudja hová. Régi hitem, a képzelt otthon közelsége, most összetört bennem. Gondolataim beborultak, mikor rájöttem, hogy létem egyik értelme odaveszett. De talán később, ha velem maradsz, tovább lépek ezen is. Mint annyi minden megalázáson és keserűségen életemben. Az utcán senki nem segít fel, ha elesel. Ezt megtanultam már. De azt hittem, te ott leszel majd mégis. Átkarolva, lehet hogy álszeretettel, de mégis érezve és valóságosan. Hát nem így lett. Mikor megláttad a lányt a házban, ahol valamikor anyám szállt meg, megváltoztál. Talán rájöttél, hogy az apád által felajánlott élet fényesebb, mint amit most élsz, és ha ebben az életben szeretsz valakit, azt a többi sznob előkelő ember sem nézi majd rossz szemmel. Mert mi rossz lehet abban, ha egy bájos, fiatal lányt szeret egy okos, jóképű férfi? Ugyan semmi. Legalábbis számukra. Tudod, lehet, hogy tényleg szereted őt. Elhiszem neked. És tudom, az én hibám, hogy ebben az érzelemmentes és sötét világban én beléd szerettem. De hogy felejtsek? Azt sosem fogok. Látod, bárki üthet és lökhet a földre, veheti el a pénzem, én mindig emlékezni fogok. Mint anyám arcára. Aki szintén elment, mint most te. Egyszer majd talán te is csak egy emlékkép leszel nekem, a múlt fátyolos maradékából összekapart kis kép. Ami elszürkül majd talán és megkopik a fénye, de felejtve, az nem lesz sosem, ezt megígérhetem.

Emlékezz! Kiáltottam neked. Ott álltunk mindketten a temetőben. Te, az öltönybe zárt, sznob férj, aki apja emlékénél tiszteleg, miközben a pap elrebegi a szokásos imát. Körülötted rengeteg feketébe bújt, álszent férfi és nő, akik annyira mások. Egy másik világba tartoznak, mint én, mint Te, egykor. Most csak egy vagy közülük. Egy, aki szereti a feleségét, sajnálja az apját és megtanult felejteni. Egy, akinek neve a mi világunkban mindig jelenteni fog valamit, de aki többé nem hallgat már erre a névre. Most végre önmagad lettél! Beismerem, talán te oda tartozol, s én sosem ismertelek igazán. Sajnálnám, ha így lenne, de most úgy tűnik, a sok közös érzés, együtt átélt dolgok ködbe vesztek.
Ott voltál a temetőben, alig húsz méterre tőlem. Tőlem, a színes ingben lévő, önfeledt fiatal fiútól, aki sosem találta meg a múltját, amit annyira keresett, de aki ráébredt, hogy a jelenjét csak elfogadni tudja, hogyha meg akarja élni a jövőjét. Ott álltam, egy barát utolsó otthonánál, koporsója fölött, körülöttem őszinte tekintetek, akik mindvégig mellettem voltak, mert olyanok, mint én, elveszettek. Aki egykor összetartott minket, most meghalt, s te csak egy hideg pillantásra méltattad őt akkor, mikor utoljára láttad az utcán. Mintha neked sosem jelentett volna ő semmit. Pedig apa volt ő, testvér és minden más is azoknak, akik kint élnek. És ezt egykor te is tudtad. Mikor még velünk éltél kint, a bűnök világában a kitaszítottak között, te is velünk nevettél még, velünk énekeltél, gúnyoltad a halált és imádtad a mát. Hát elmúlt ez. Remélem, egyszer eszedbe fogok még jutni. Már tudom azt is, hogy mennyire különböző hely a mi otthonunk. Neked ott van a magad biztonságos kis kastélya, örökséggel, szeretettel talán, egy biztos jövővel, ami a tiéd. Sosem fogsz elbukni. Nekem vannak nevetni tudó barátaim, akik talán holnapra köddé válnak majd, de most velem vannak, és e perc gyönyörűségét velük tudom megosztani. Aztán hogy mi lesz a holnappal? Nem tudhatom. Talán álszerelmek közt ébredek sírva, elvágyódva a nem létező otthonomba, nem létező anyám után. Vagy a poros út mellett találom majd magamat, elveszve, kifosztva, eldobva mindentől és mindenkitől. Ezekben a pillanatokban fogom majd szüntelenül és hasztalanul a leghangosabban kiabálni azt, hogy emlékezz! S mindig süket fülekre találok majd.

/Otthonom, Idaho/

 Oké, tudom hogy ez egy blog. És tisztában vagyok azzal, hogy nem a nyomi írásaim érdekelnek, ha ide feljössz. De most akkor is öncélúan fogom felhasználni ezt az egészet. Fel teszek két novella-szerű-izét (Tök irodalmi vagyok, miért mondod, hogy nem?!), amiket akkor írtam, mikor nagyon megragadott egy filmnek a hangulata.
Aki nem látta a két filmet (Otthonom,Idaho és Swimming Pool) az ne nagyon próbálja meg megérteni ami le van írva, még nekem is nehezen megy...
Íme az első, a Swimming Pool. Francia művészfilm némi drámával és homoerotikával, amúgy elég érdekes film. Aki nem aluszékony és szereti a francia a filmeket az nézze meg.
Ez a rövid novella tényleg nem jelent semmit!! Csak úgy jött, és hogy nehogy valahogyan elvesszen a gépen, felteszem ide. A másikat holnao dobom fel, hogy legyen időd megemészteni és megutálni érete...hmm. Akinek nem tetszik attól sorry...

VÁGYAK
Vágyak. És képtelen képek cikáztak át a fejemben. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor megpillantottam őt, a szívem összerándult. Rózsás arcán tündököltek a nap sugarainak a fákról visszatükröződött árnyai. Olyan volt, mint egy angyal. Gyönyörű és elérhetetlen. Valami mesebeli fény vette körül a testét, emiatt csak a karcsú sziluettet tudtam követni. A szeme. A szemében számtalan dolgot láttam, amiket emberi nyelven kifejezni nem lehet. Olyan volt, mint aki a túlvilágból tért vissza, hogy fényt hozzon nekünk. Olyan fényt, melynek tisztasága beragyoghatja az egész földet. E tiszta lelket azonban besározta a világ. Mert mindent, mi tiszta, szűz szépségként jön világra e helyen, előbb utóbb megtalál a kísértés láthatatlan szele, s nem ereszti el, míg meg nem cselekedi azt, amit meg kell. Mert mindnyájan vétkesnek születtünk, hogy aztán bűnhődjünk azokért a bűnökért, miket el kellett, hogy kövessünk, hogy aztán beteljesedhessen bűnös létünk.

 

 Vágyak. És forró ölelések közt sóhajtom a nevét. Szememmel ide-oda tekintgetek, szépségével nem tudok betelni. Mint a tengerből életre hívott ősi lény; csupa ösztön, csupa kiismerhetetlen gondolat és tett. Látom őt, de fel nem foghatom. Mert csak a pillanat őrzi meg sudár alakját, csak egy másodpercben csodálhatom a természet legszentebb alkotását. Mert igen, a múlt összetiporná őt. Hiába ő a legősibb teremtmény, még e varázslatos tündért is megkoptatja a múlt, s megfosztja vibrálásától az emlék. Az emlék, mit az idősek oly nagyon szeretnek. Mi felidézi a múlt keserédes pillanatit, azt a régen elmúlt érzést, mikor az ember még mert cselekedni, mikor vétkezett, mikor szeretett. Mert tudom, hogy e lángoló, izzó szerelem most ég bennem és benne. Csak most. Később csupán tompa gyertyaláng lesz, apró szívdobbanás, mely elveszti értékét. Ezért könnyezem hát. Meghalnék azért, hogy örökre ebben a percben élhessünk. Megölnélek téged is, csakhogy megőrizhesd a jelent.

 

 Vágyak. És érzem, hogy közel a vég, mikor el kell menned. Nem, nem hagyhatsz el! Hisz nélküled már nincs értelmem. Elvennéd azt, mit eddig adtál? Minden érzékemmel téged akarlak, minden pillanatomban veled akarok lenni. Nem foszthatsz meg az öröklét illúziójától, mit te adtál nekem, mikor karjaimban tarthattalak, mikor magadhoz öleltél. Hisz te voltál, ki a bűn árkába taszítottál. Nem bánom én, mert így veled lehettem. Nem rémít meg a Pokol tüze és füstje, sem a Purgatórium halálhörgése!

Míg veled vagyok, nem bánthat a halál. Még ő is meghajol a te hatalmad előtt. Bárki vagy is, mert kiléted örök rejtély marad, én szeretlek. Szeretlek, szeretlek és milliószor szeretlek. Mert hittél bennem és erőt adtál, hogy magam lehessek, hogy magam lehessek veled. De most félek. Ijesztő az idegennek tetsző árny a szemedben. Ez már nem a fák visszhangja, nem a megszokott csillogás. Látom már. Tudom, értem. Tovább állsz hát, most, hogy bűnössé tettél, hogy megteremtettél.

 

 Vágyak. Értelmet kaptam, célt a létezésben és most elveszett. Nem fogsz többé gyengéd karodban, nem óvsz meg a démonoktól. Hagyj hát, ha menned kell, hát menj. Hisz mindenkit ott hagysz. Kiismerhetetlen és örökké menekült bűnös vagy. Átkoznak téged. Átkoz mindenki, kit valaha befogadtál, boldoggá tettél, majd eltaszítottad magadtól, mint megunt játékszert. Ennyit értem csupán? Nem. Tudom, hogy szerettél, hogy akartad a sok közös sóhajt, a számtalan mosolyt és a végtelen éjjeleket.

De téged a pillanat szült. Az ő bűnös gyermeke vagy, ki arra született, hogy hitet adjon a hitetleneknek, erőt a gyengének, majd orozza el a hatalmat a büszkétől, s törje össze a hívő szívét. Ezt tetted velem is. De én nem bántalak. Sosem tenném. Pillantásod már a múlté, de célt adtál nekem, azáltal, hogy elhagytál. Újra megkereslek. Megkereslek, s mikor rád akadok, ismét enyém leszel. Akkor én leszek majd, ki megálljt parancsolok neked és a kijárt út helyett a mély erdőbe viszlek. Én leszek majd, kinek neve ajkadon csügg majd minden éjszaka. Menj hát most. Menj, Julie, s merülj el a habokban. A víz tükre számomra már nem titok. Átlátok rajta, s téged is megtalállak, drága Julie…

 

 

/~ Swimming Pool/

Amennyire utálom azt a dalt, annyira találónak éreztem a címét ide...
LEX, gondoltam most itt válaszolok az előző hozzászólásodra:) Mert tökéletesen egyetértek. Az élet sajnos túl igazságtalan és gyakran kegyetlen ahhoz, hogy némi optimizmus és kellő humor nélkül el tudjuk viselnil. Tapasztalom a környezetemben élő embereken is. Csak az képes felállni a csalódás után, csak az képes befejezni az egyetemet ahol folyton szívóznak vele, csak annak adatik meg felszabadultan bulizni még 11.ben is, aki képes rávetíteni az egész őt körülvevő világra a humorérzékét. Azt hiszem, ahhoz, hogy túl tudjuk élni az életet, előbb tudni kell nevetni rajta. Keveseknek sikerül. Én is csak próbálkozom.
 A romantikus költők és írók mind iróniával írtak a világról, azt mondták, hogy humor és egy általad teremtett fantáziavilág nélkül, nem tudod elviselni a földi létet. Nem tudom, lehet hogy így van. Oscar Wilde szerint meg, " a cinikus ember mindennek tudja az árát, de semminek sem tudja az értékét". Ezzel is egyetértek. és nem csak azért, mert plátói szerelmem tárgya történetesen O.W.(^^), hanem mert én sem vagyok oda a cinikus emberekért. Ellentét, úgy gondolod? Pedig egyszerű. Én a szélsőségektől óvnék mindenkit. Az veszélyes, mer tudod, onnajn már csak a "szakadák" van, ha ilyen marha érzékletesen akarom megfogalmazni. Én a szabályok minimalizására,de a azok teljes betartására törekszem. Nem szeretnék őrjöngő huligánokat az utcán, akik kocsikat gyújtogatnak (jah, ha már itt tartunk: ugye nem csak nekem tűnt fel, hogy a mai napon mérhetően lecsökkent a városban parkoló autók száma?:P Mondjuk lehet, hogy én sem hagytam volna bent estére az autómat...biztos ami biztos.), de nem szeretnék ugyanakkor katonai kiképzőtábor szerű iskolákat sem ahol minden tilos. Najó, kicsit elkalandoztam talán, bocsi...
 A lényeg abban rejlik, hogy mindenki megismerje önmagát és a saját énje legjobbjára törekedjen úgy, hogy közben ne ártson senkinek. Ha kell, legyen irónikus (és nem a végsőkig cinikus...), vagy legyen bármi, ami neki tetszik.
Még úgyis rengeteg kivívni való akadály vár mindenkire, nem kell attól félni hogy valaki megússza :P Az életben mindenki szív, a stréberek sem ússzák meg. Ez van.  (jaaaj, nem akarok cinikus lenni, fúj!)

Most megyek is tanulni, merthát ember kűzdj és bízva bízzál!xp pá

  Valamelyik nap kinéztem a busz ablakán, éppen esett. A szivárványt figyeltem ami időnként feltűnt a házak között. Szép volt.
 Nemrég elgondolkodtam azon, hogy milyen hamar eltelnek az évek. Ez persze nem újdonság, mégis furcsa, mintha csak nemrég léptük volna át az iskola kaput, hogy 7.be menjünk. Majd arra eszmél az ember, hogy következő évben érettségi, szalagavató, ballagás,stb vár ránk. Mert nem ringatom magam abban a téves elképzelésben, hogy a 11. év bármelyik ezelőttinél lassabban telne el vagy valami. Sőt! Azt vettem észre, hogy egyre gyorsabban halad az idő, és van is egy elméletem a tér-idő kontinuummal és a manipulációval kapcsolatban, de arról majd inkább máskor...:p
 Jövőre ilyenkor már teljesen idegbeteg leszek, csődtömegnek érezve magamt amiatt, hogy fogalmam sincs, hova szeretnék tovább menni.
Jövőre, miután túl leszünk az érettségin, lezajlott az a keringős-borzalom és végig másztunk az egész sulin; az ugrik majd be, hogy hoppá, úgy kéne viselkedni mint egy 18 éves felnőtt, érett, az iskola által tökéletes mutánssá generált és agyonmanipulált személynek, aki önbizalommal, magabiztossággal és felelősséggel felfegyverkezve áll a nagy betűs Élet előtt. Nos, ez az ami nem fog megvalósulni. Mert nemcsak, hogy a manipulációt már csírájában elfojtom és nem hagyom veszni az egyéniség adta kreativitást; a felelősség magja sem született még meg bennem, így kétlem, hogy a gimi utáni egy évben bármiféle normális és a társadalom hasznára váló munkát tudnék el látni. Azt hiszem, szörnyű lesz tudni, hogy elvesztettem az egyetlen helyet, ahol még megengedett volt valamennyire gyereknek lenni. Ahol még lehetett ostobán vihogni az órán, ahol az élet törvényei kisebb betűkkel íródtak, ahol megérte megmaradni egy felelősségmentes világban. Nos, azt hiszem, ez el fog múlni. Kicsúszik majd ez a rózsaszín talaj a lábam alól, s ott találom majd magam a valóság utcáin, ahol már minden élesbe megy, nincs mit tenni. Azért ez ijesztő,nem? Vagy csak nekem az? Ott fogok állni a suli előtt és görcsbe rándult gyomorral gondolok arra, hogy ide se léphetek már be soha többet úgy, mint eddig. És a felnőttség?! Na,nem. A felnőttek még korlátoltabbak mint mi, úgyhogy azt kihagynám. Inkább lennék még egy pár tíz évig fiatal, aztán ugrás a sírba. Az a köztes állapot, amikor a felnőttet kéne játszani, nagyon nem vonz. A munka igen, meg, hogy tegyek valamit amit szeretek, de senki ne várja el tőlem azt, hogy átveszem a "felnőtt-gondolkodást", hogy nem lépek bele majd minden pocsolyába ha úgy tetszik, hogy nem csak a fehér zebrán megyek át, hogy ezentúl fogok lyukasztani a buszokon, és legfőképpen senki ne várja el azt, hogy többé ne álljak le megbámulni egy szivárványt az esőben, széttárni a karomat és dúdolva énekelgetni az "Somewhere Over the rainbow"-t...

 Azért öröm látni, hogy néha ilyen semmitmondóan nyomi címeket is tudok adni a bejegyzéseimnek. Tökjó. Na, szóval a hideg.