Ez az Otthonom, Idaho c. film megnézése után született kis iromány. Ezt a filmet mindenkinek ajánlom, Keanu Reeves játszik benne, szerintem a legnagyob alakítása egy igencsak szélsőséges szerepben (konkrétan férfi prostituált) aki egy barátjával szeli át az országot. Szép, megindító film. Ez a kis novella a barátja szemszögéből írja le a gondolatokat, érzéseket.
OTTHONRA VÁGYVA
Kövess. Ezt mondtad s én így tettem. Hittem szavaidban, tetteidben, hittem benned, szerelmem. Veled voltam, s ha bajom esett, te voltál az, ki mellém állva felsegített, te voltál az, kinek aggódó tekintete övezett, valahányszor letértem a jó útról. De mi a jó út? Az élet, mit kaptam nem az, mit érdemlek. Tudom, s kutatom az igazi otthonom, az igazi anyám. Bár ezt te nem értheted. Te, kinek mindene meg volt, de eltaszítottad magadtól a családot, az otthont. Te választottad ezt. A fojtogató csatornaszagot, a valóra vált rémálmok hazáját, az utca komor világát. De én?! Engem senki nem kérdezett meg, hogy elbírom e viselni a nekem szánt terhet? Mert gyenge vagyok. Gyengébb, mint te. Habár az út poros sivataga szült, sosem fogadott be a korcs éjjel, sosem éreztem otthonomnak a régi házat, hol a magamfajták töltötték napjaikat. Mégis túléltem. Nem vagyok erős, és nem bírok egyedül felállni. Nincs bennem harag vagy félelem, de tudom, ha elhagysz; meghalhatok. Mert nincs aki vigyázna rám, s nincs akiért érdemes újra felébredni.
Lépteid nyomában járok mindig, bárhová is vessen a sors engem, mindig rád találok, mert összetartozunk. Én kínlódom e világban, gyűlölöm. Te hajszolod ezt az életet, imádod. Nekem nem volt választásom, de számodra mindig ott lesz a menekvés csodás érzése. Mert ha megijedsz, elfuthatsz. Ha bántanak, visszaüthetsz. Ha beteg vagy, haza térhetsz. Mert neked lesz hova.
Tudom, hibáztam. Beléd szerettem, tisztán és önzetlenül. Kitártam szívemet, de te elfordultál. Emiatt nem haragudhatok, mert én vagyok az, akinek máshogy kéne éreznie. Követlek hát, talán egyszer visszafordulsz, s nem lesz hiábavaló árnyéklétem.
Várj. Szóltál, mikor megtalálva új menedéked letértél utadról. Én menni akartam, menni tovább, keresni a múltamat, de veled. Csak veled tudtam elképzelni a jövőmet, bármily homályos is volt, bármily remegő kép is, Te mindig ott voltál. Kérlek, ne kényszeríts a választásra! Szeretlek téged, hisz mondtam már százszor! Beismerve, elfogadva az érzelmeimet, melyek ezrével tódultak szívembe, s kimondani a féltve őrzött szavakat. Talán nem kellett volna. Megőrizhettem volna lelkem kulcsát, s csak, mint hű barát, lennék most melletted. De ott van az én másik vágyam is: rég elveszett házam sokszor előtűnő emlékét valósággá tenni, s látni végre honnan jöttem. Akkor talán lenyugodna lelkem, elfogadnám, hogy itt kötöttem ki, bűnök és lázadások között, kitéve mindennek, mivel a modernkor megáldotta az éjszaka népét. De most elesett vagyok, tudod? Az egyetlen hely, ahová tartoznék, nagyon messze van innen, s egyedül sosem érnék oda. Erre, te arra kérsz, hogy várjak? Várjam, míg újabb álszerelmeket átélve újra elégedett leszel, önbizalommal teljes, s azt gondolva, hogy ezzel most megbosszultad apád sznob és érzelemmentes jövőképét amit neked szánt?! Nem. Ezzel nem leszel másabb. Igaz, nem a gazdagok csillogó életét éled, de ugyanúgy tetteted a boldogságot. Velem őszinte voltál. Megmondtad: nem szeretsz. Én mégis veled maradtam, s te mégsem küldesz el sosem. Csak néha arra kérsz: várjak. Aztán tovább indulunk, keresve a múltamat, s a te jövődet…
Felejts. Fájt mikor kimondtad. Talán jobban, mint eddig bármi más. Tudtad, hogy mennyire szíven ütött a hír, hogy egész eddigi utam feleslegesnek bizonyult. Anyám elment innen. Senki sem tudja hová. Régi hitem, a képzelt otthon közelsége, most összetört bennem. Gondolataim beborultak, mikor rájöttem, hogy létem egyik értelme odaveszett. De talán később, ha velem maradsz, tovább lépek ezen is. Mint annyi minden megalázáson és keserűségen életemben. Az utcán senki nem segít fel, ha elesel. Ezt megtanultam már. De azt hittem, te ott leszel majd mégis. Átkarolva, lehet hogy álszeretettel, de mégis érezve és valóságosan. Hát nem így lett. Mikor megláttad a lányt a házban, ahol valamikor anyám szállt meg, megváltoztál. Talán rájöttél, hogy az apád által felajánlott élet fényesebb, mint amit most élsz, és ha ebben az életben szeretsz valakit, azt a többi sznob előkelő ember sem nézi majd rossz szemmel. Mert mi rossz lehet abban, ha egy bájos, fiatal lányt szeret egy okos, jóképű férfi? Ugyan semmi. Legalábbis számukra. Tudod, lehet, hogy tényleg szereted őt. Elhiszem neked. És tudom, az én hibám, hogy ebben az érzelemmentes és sötét világban én beléd szerettem. De hogy felejtsek? Azt sosem fogok. Látod, bárki üthet és lökhet a földre, veheti el a pénzem, én mindig emlékezni fogok. Mint anyám arcára. Aki szintén elment, mint most te. Egyszer majd talán te is csak egy emlékkép leszel nekem, a múlt fátyolos maradékából összekapart kis kép. Ami elszürkül majd talán és megkopik a fénye, de felejtve, az nem lesz sosem, ezt megígérhetem.
Emlékezz! Kiáltottam neked. Ott álltunk mindketten a temetőben. Te, az öltönybe zárt, sznob férj, aki apja emlékénél tiszteleg, miközben a pap elrebegi a szokásos imát. Körülötted rengeteg feketébe bújt, álszent férfi és nő, akik annyira mások. Egy másik világba tartoznak, mint én, mint Te, egykor. Most csak egy vagy közülük. Egy, aki szereti a feleségét, sajnálja az apját és megtanult felejteni. Egy, akinek neve a mi világunkban mindig jelenteni fog valamit, de aki többé nem hallgat már erre a névre. Most végre önmagad lettél! Beismerem, talán te oda tartozol, s én sosem ismertelek igazán. Sajnálnám, ha így lenne, de most úgy tűnik, a sok közös érzés, együtt átélt dolgok ködbe vesztek.
Ott voltál a temetőben, alig húsz méterre tőlem. Tőlem, a színes ingben lévő, önfeledt fiatal fiútól, aki sosem találta meg a múltját, amit annyira keresett, de aki ráébredt, hogy a jelenjét csak elfogadni tudja, hogyha meg akarja élni a jövőjét. Ott álltam, egy barát utolsó otthonánál, koporsója fölött, körülöttem őszinte tekintetek, akik mindvégig mellettem voltak, mert olyanok, mint én, elveszettek. Aki egykor összetartott minket, most meghalt, s te csak egy hideg pillantásra méltattad őt akkor, mikor utoljára láttad az utcán. Mintha neked sosem jelentett volna ő semmit. Pedig apa volt ő, testvér és minden más is azoknak, akik kint élnek. És ezt egykor te is tudtad. Mikor még velünk éltél kint, a bűnök világában a kitaszítottak között, te is velünk nevettél még, velünk énekeltél, gúnyoltad a halált és imádtad a mát. Hát elmúlt ez. Remélem, egyszer eszedbe fogok még jutni. Már tudom azt is, hogy mennyire különböző hely a mi otthonunk. Neked ott van a magad biztonságos kis kastélya, örökséggel, szeretettel talán, egy biztos jövővel, ami a tiéd. Sosem fogsz elbukni. Nekem vannak nevetni tudó barátaim, akik talán holnapra köddé válnak majd, de most velem vannak, és e perc gyönyörűségét velük tudom megosztani. Aztán hogy mi lesz a holnappal? Nem tudhatom. Talán álszerelmek közt ébredek sírva, elvágyódva a nem létező otthonomba, nem létező anyám után. Vagy a poros út mellett találom majd magamat, elveszve, kifosztva, eldobva mindentől és mindenkitől. Ezekben a pillanatokban fogom majd szüntelenül és hasztalanul a leghangosabban kiabálni azt, hogy emlékezz! S mindig süket fülekre találok majd.
/Otthonom, Idaho/
Zagyva II.- Novella, "Otthonom, Idaho"
2007.09.23. 18:02Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://dessybaby.blog.hu/api/trackback/id/tr32174385
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
LEX 2007.09.23. 21:01:58
Ez is tetszik, ez jutott az eszembe róla:
Remélj. Néha ez az egyetlen, amit tehetsz. Keress valakit vagy valamit, aminek a reményével minden reggel képes leszel feltámogatni önmagadat az ágyból, s az ablak helyett az ajtón kilépni. Remény. Bizony, ez tartja életben az embert, ha nem marad más...ez kerül a megüresedett helyekre, pótolja a barátokat, a sikert és a boldogságot. Legalábbis igyekszik. Bámulatos és talán mosolyra húzodik az ember szája, ahogy egy balsorsú szerencsejátékost hall: Most már nyerni fogok, tudom. Talán ő maga is tisztában van vele, hogy ez a kijelentés pont annyira valós, mintha az ellenkezőjét mondta volna, de mit számítanak a realitások a reménynek? Semmit. A reményt csak és kizárólag a forrása tudja elpusztítatni, sőt, sokszor olyan kétségbeesetten kapaszkodunk belé, nem vesszük észre: imádatunk tárgya elhagyott bennünket, mert nem vagyunk hajlandóak elfogadni. Elképesztő, milyen erővel szorítjuk magunkhoz az életet, még akkor is, ha léggömb már csupán. S csak mikor már túl sok levegőt próbálsz fújni bele, mikor a kegyetlen remény az egyetlen, ami még a levegőben tart. akkor adja csak meg magát a vékony gumi. Akkor megszökik minden remény, s ott maradsz, üresen, esetlenül, gyengén és a mélybe zuhansz, szétszaggatva, megsemmisülve. Talán rémesenek hangzik, de ha tényleg élni akarsz, nem fogsz eljutni idáig. Reménykedj tehát, ha épp nincs más, mi éltessen, de ragadj meg mindent, ami több ennél. Így megy a világ, így élhetsz túl te is, ahogy mindenki más.
Hát...mérsékelt lett, de remélem látható vmi kapcsolat a novellával :D
Remélj. Néha ez az egyetlen, amit tehetsz. Keress valakit vagy valamit, aminek a reményével minden reggel képes leszel feltámogatni önmagadat az ágyból, s az ablak helyett az ajtón kilépni. Remény. Bizony, ez tartja életben az embert, ha nem marad más...ez kerül a megüresedett helyekre, pótolja a barátokat, a sikert és a boldogságot. Legalábbis igyekszik. Bámulatos és talán mosolyra húzodik az ember szája, ahogy egy balsorsú szerencsejátékost hall: Most már nyerni fogok, tudom. Talán ő maga is tisztában van vele, hogy ez a kijelentés pont annyira valós, mintha az ellenkezőjét mondta volna, de mit számítanak a realitások a reménynek? Semmit. A reményt csak és kizárólag a forrása tudja elpusztítatni, sőt, sokszor olyan kétségbeesetten kapaszkodunk belé, nem vesszük észre: imádatunk tárgya elhagyott bennünket, mert nem vagyunk hajlandóak elfogadni. Elképesztő, milyen erővel szorítjuk magunkhoz az életet, még akkor is, ha léggömb már csupán. S csak mikor már túl sok levegőt próbálsz fújni bele, mikor a kegyetlen remény az egyetlen, ami még a levegőben tart. akkor adja csak meg magát a vékony gumi. Akkor megszökik minden remény, s ott maradsz, üresen, esetlenül, gyengén és a mélybe zuhansz, szétszaggatva, megsemmisülve. Talán rémesenek hangzik, de ha tényleg élni akarsz, nem fogsz eljutni idáig. Reménykedj tehát, ha épp nincs más, mi éltessen, de ragadj meg mindent, ami több ennél. Így megy a világ, így élhetsz túl te is, ahogy mindenki más.
Hát...mérsékelt lett, de remélem látható vmi kapcsolat a novellával :D
Dessy 2007.09.23. 21:13:38
nagyon szép lett, Lex... nem nyáladzásként,de háromszor is elolvastam és még elfogom egy párszor amit írtál..:)
