Egyes állítások szerint, ha valakit nagyon szeretsz, akkor a következő életedben is valamilyen módon közeli kapcsolatba fogtok kerülni, ismét találkozni fogtok. Lehetséges, hogy ebben az életben egy szerelmes párról van szó, a kövi életben meg pl egy anya-gyereke kapcsolatról, de a fontos az, hogy közel maradtok egymáshoz. Érdekes kérdés az, hogy (amennyiben igazak ezek a feltevések, és hát miért ne?...) vajon a mostani életünkben ki az, akivel anno már találkoztunk? Ki az, akivel összetartoztunk...és még a halál sem választott szét minket?
Persze néha előfordul, hogy ha ránézel egy idegen emberre, arra gondolsz: igen, én már tutira találkoztam vele! És végül belátod, hogy előző életed mikroemlékeiből bukkant fel egy, a tudatalattidból. Nehéz dolog az ilyen és elég ritka is talán. Velem egyszer előfordult. A szüleim házassági évfordulóját ünnepeltük egy puccos kis étteremben, amikor tekintetem a szemben lévő asztalok egyikére tévedt. Ott épp két pasi ült, valami üzleti ügyben lehettek ott. Az egyikőjük velem szemben ült, narisárga ing volt rajta, és olyan tipikus üzletember feje volt. A lényeg, hogy ránéztem és egyből vágtam róla egy csomó dolgot. Hogy átver embereket, nincsen barátnője csak barátnői akiket szintén kihasznál, és hogy én ismerem őt. Ő is ugyanolyan kérdő tekintettel bámult rám, szóval egész este azon filóztam, hogy hol láttam már őt. Aztán másnap olvastam egy cikket a neten arról, hogy még ma is felismerhetünk embereket az előző életünkből. Hmm...elgondolkodtató nem? Jó, lehet hogy tök idiótaság amit írok, ezért bocs, de most pont ez jutott eszembe...
 De az, akit előző életedben is éppolyan jól ismertél mint most,azt talán megérzi az ember. Vagy teljesen természetes számára. Nem tudom. Nekem jelenleg nem kevesebb mint három olyan ember van a környezetemben akikért bármit megtennék és akikről tudom, hogy nem most vagyunk egymás mellett először. Az egyik az anyukám, ketten meg, mondhatni a legjobb barátaim.
Megnyugtató azt tudni (vagy legalábbis hinni benne), hogy vannak/lesznek olyan emberek akiket sosem tudunk elereszteni, mindig velünk lesznek. Kissé szentimentális az egész? Úgy van... de én akkor is örülök. Jó néha úgy ülni valaki mellett, hogy már maga a csend is kellemes, nem csak beszélni tudsz vele hanem csendben ülni is, tudva azt, hogy ha minden jól megy, még együtt lesztek egy jó párszáz évig...:)