Mostanában igen különös és megmagyarázhatatlan jelenségeknek vagyok/vagyunk tanúi. Nem tudom mitől függ, hogy ki láthatja ezeket a dolgokat,szerintem mindenki képes lenne rá, csak annyira rohanunk, hogy sokszor észre sem vesszük ezeket a kissé ijesztő eseményeket. Nevezetesen a tömegszublimációt. Merthogy ilyen is van. Tömegek tünnek el, majd jelennek meg egyik pillanatról a másikra. Íme néhány példa amik az elmúlt hetekben voltak tapasztalhatók:

1. Szublimálás a villamosmegállóban

Egyik barátommal történt, aki úgy tűnik jókor volt jó helyen, és szemtanúja lehetett eme különös dolognak.
A villamosról leszállva látta, hogy egy tömegnyi ember tart felé, ezért hogy kikerülje őket a korlát másik oldalán ment a zebra felé (az oktogoni villamosmegállóról van szó egyébként, ott van középen a korlát). Igen ám, de miután a korlát túloldalára került és visszanézett azt látta, hogy a tömeg eltűnt. És nem percekről beszélünk. Másodpercekről, ami idő alatt nem lehet felszállni villamosra, és nem lehet átrohangálni az autók között a járdára. Itt aluljáró sincsen. Egyedül ácsorgott a megállóban, majd egyedül ment át a zebrán.
Miután átbeszéltük ezt a dolgot, több ötlet is eszünkbe jutott. Szerintem például lehetséges, hogy az idegenek (mondjuk ufók vagy bármi más) már évek óta viszik el az embereket a földről. Mindegy milyen célból, a lényeg, hogy sokkal kevesebben vagyunk, ám hogy ez ne legyen nyilvánvaló (hogy ne sétálgassunk kihalt városokban és utakon) tömegeket, amolyan kivetítéseket hagynak itt az elvitt emberek helyett. 
Durva igaz? És amikor a barátom visszafordult, hiba csúszott a rendszerbe, és meglátta, hogy valójában egyedül van a megállóban, a tömeg pedig nem valódi. 
Ijesztő dolgok ezek... aztán ott van még a korlát. Ki tudja, lehet hogy az egy dimenziókapu, ami egy alternatív világba vezet át, és mivel átlépte, mire visszanézett, a saját világában látott emberek köddé váltak, itt nem léteztek. Hmm...

2. A második eset. Velem történt, közvetlenül miután az előzőt megvitattuk telefonon. Ültem a vonaton, a kocsi nem volt tele, de azért ültek benne bőven. Miután letettem a telefont és körbenéztem, mindenki...azaz MINDENKI eltűnt. Nyilván leszálltak. De egyszerre? Üres kocsiban ültem, még le is fotóztam bizonyíték gyanánt. Lehetséges, hogy ők is csak kivetítések voltak? Nem tudom, mindenesetre nyilvánvaló hogy ez sem természetes...

3. A következő apukámmal történt. Miután vele is megosztottam az eddigi tapasztalatokat, nyilván jobban felfigyel ezentúl bármiféle furcsaságra ami erősen eltér a megszokottól. 
Épp egy hivatalba ment be, a pultnál egy nő intézte ügyeit, apa előtt a sorban egy férfi volt csak. Ő beállt mögé. Az újonnan érkezők beléptekor itt mindig megszólal egy kis csengőszerű valami, így mikor apa bement a férfi észrevette, köszöntek egymásnak, majd csendben várták a sorukat. 
Amikor a férfi következett, apa megfordult valami megérzésnek köszönhetően és azt látta, hogy mögötte vagy 4-5 ember áll a sorban! Nem hallotta mikor bejöttek, nem is köszöntek, a csengő sem szólt. Apa arra is gondolt, lehet ők voltak itt előbb csak valahol ültek és nem vette észre őket...ezért mikor apa következett várt pár másodpercet, hátha valamelyik ember megindul a pulthoz. De nem. Csak álltak szinte mozdulatlanul. Úgyhogy apa elintézte az ügyét, és kifele menet még rájuk nézett de csak álltak rezzenéstelen arccal. Elég ijesztő volt, azt mondta...
 

Nos ezeket gondoltam megosztom Veletek, bár lehet csak rosszat teszek vele hogy felhívom a figyelmet ezekre a dolgokra. Ha tapasztaltok valami hasonlót, írjátok meg:) 

 Előítélet. Mindenkinek van. Hiszen ez természetes módja a "túlélésnek"; régebbi tapasztalatinkat elraktározzuk és felhasználjuk, pl. kiskorunkban megtanuljuk, hogy a tűzhelyen lévő edény forró. Ám a negatív diszkrimináció, ami napjainkban egyre nagyobb mértéket ölt, sokkal veszélyesebb..

 Amikor valami szomorú dolog történik az emberrel, csak két dolog van amit tenni tud; vagy feladja és kényelmesen elmerül a szomorúság adta önsajnálatban, vagy a nehezebb utat választja és inkább feláll, vállalva ezzel a veszélyét, hogy újra kigáncsolhatja a sors, és ismét térgyre rogy. Ám ez utóbbi esetben mégiscsak van némi optimizmus, és ez azért jó dolog,nem igaz?

Mivel már karácsony előtt meg akartam írni ezt a bejegyzést, csak nem volt rá időm, ezért a cím marad. A lényegen nem változtat.:)

Az utolsó cigaretta

 Mit ér a Menny, ha a Pokol tornácán heversz eszméletlenül egész életedben? Különös. Talán átaludtam minden boldogságot, és csak a végszóként felcsendülő keserűségre ébredek minden egyes reggelen? S ha az életben örök rosszra vagyunk kárhoztatva, akkor mire jók a könnyek? A könnyek, amik oly elapadhatatlanul torlódnak szemem gödrében, s amik nem szűnnek meg, bármennyit is ejtek belőlük. Ha a boldogtalanságunk az életünk, akkor mikor jön a megszokás, az állandóság nyugalma? Nem tudom. Már semmit sem tudok.

  Ekkor felsóhajtott. Az ágyban feküdt, álomba merülve. Én az ablakpárkány szélének dőlve szívtam el az utolsó cigarettámat. Az utolsót. Mennyi felesleges és értelmetlen momentum az életemben: dohányzok, pedig mindig azt ígérgettem anyámnak sosem veszem a kezembe. Nem az asztmám miatt, az már régen nem érdekelt. Csak úgy. Elvből. Akkor még olyanom is volt... Aztán anyám meghalt. A sírja fölött gyújtottam rá először. Ugye megmondtam; értelmetlen, ostoba dolgok...
 Rátekintettem. Nem emlékeztem a nevére, csak arra hogy kedves volt. Legalábbis nem beszélt sokat. Azt mindig utáltam. Jobb az ilyenekkel gyorsan végezni, gyűlölöm a felesleges perceket a kuncsaftokkal. Ők is, ebben biztos vagyok. Akkor minek kell beszélgetni? Felesleges, tiszta égés.
 Mintha kinyitotta volna a szemét... nem, csak rosszul láttam. A sötétségben kavargó füst és az elkenődött szemfesték az oka. Kinéztem az ablakon. A város képe most nem ragadott magával mint gyerekként, nem találtam izgalmasnak a sárgás fényeket, a házakon megjelenő árnyékokat és az utcákon összekapaszkodva andalgó embereket. Most csak ürességet, sivár, kopott falakat látok, tébolyult emberekkel, akik egyik helyről a másikra jutnak, és azt hiszik elérik majd a boldogságot. Szívtam még egyet a cigarettából, majd nagyon lassan kifújtam. Ugyan már - gondoltam - a boldogság csak egy illúzió a bamba emberek előtt, amibe lehet kapaszkodni, ami mentség lehet minden züllöttségükre és szemérmetlen tettükre. Bolondság.
 És rá kellett jönnöm, hogy már nem érzek semmiféle szeretetet az egykoron annyira kedvelt városom iránt. Nem gyűlölöm. Az embereket sem. Csupán mérhetetlen közöny van bennem, azt hiszem, az egész világ iránt. Az élet iránt. És lassan már a halál iránt is. Mondhat bárki bármit, az a fajta világ ami engem is beszippantott, nem enged többé kitörni; bilincset rak az emberekre, amit csak hónapok, vagy évek multán veszünk észre kezünkön... de addigra a kulcs ami nyitná, örökre elveszett.
 Talán félnem kellene? Kilátástalan helyzet nem létezik, csak ha eltakarod a szemed elől a kiutat - anyám mindig ezt mondta. Azonban, most úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül és zsákutcába futottam, de már nincs erőm visszafordulni.
 A férfi ekkor átfordult a másik oldalára, majd aludt tovább, mosolyogva. Bárcsak én is képes lennék álmodni. Elmenekülni, csak egy kis időre!
Különös irigység lett rajtam úrrá, és egy pillanatig arra gondoltam, jó lenne most megölni. Megfojtani egy párnával. Vagy elvágni a torkát... Jesszusom, mikre nem gondolok?! - Hülye kurva.. - suttogtam magam elé gunyorosan.
S még utoljára a számhoz emeltem a cigarettát - Mennem kéne.

  Reggel a férfi hirtelen felriadt. Először azt hitte a nap az oka. A szemébe sütött, persze hogy felriasztotta álmából.
Lassan felkelt, szétnézett a szobában. Nem emlékezett túlságosan a tegnap éjjelre, csak arra, hogy betévedt egy bárba. Egy bárba, ahol megismerkedett egy prostituálttal...
Felállt, körbenézett a lakásban, de nyoma sem volt a nőnek. Vállat vont és az ablakhoz sétált. És akkor észrevette a cigarettát. Ott hevert az ablakpárkányon, a nyitott ablak előtt. A férfi kikönyökölt, felemelte a félig elszívott szálat  és meggyújtotta azt. Mikor épp kifújta a füstöt, megszólalt egy hang az utcáról. És ő rögtön tudta. Nem a napfény hasította széjjel az álmát. Hanem az az éles hang... az az éles, kíméletlenül valóságos sziréna-hang, amit rögtön utána egy határozott kopogtatás követett az ajtón.
 

 És tényleg imádtam! Elég fura kritikákat olvastam a filmről, ezért gondoltam tisztába teszem a dolgokat, nehogy bárkit is eltántorítsanak a negatív vélemények a film megnézésétől. Mert megéri. Nemcsak Ewan McGregor szép szeméért.

 Nemrég olvastam egy cikket a Cosmoban (oké, vessetek meg!) ami a mai álom-munkákat vette nagyító alá és visszautasította azt az elképzelést, miszerint manökennek lenni a világ legtökéletesebb állása. A kérdezett modellt a népszerűségről is kérdezték. Mert ugye mindenki ismeri pl Naomi Campbellt, vagy éppen Kate Mosst. Rengeteg olyan modellt tudnánk felsorolni akik a 90-es évek tündöklő égisze alatt váltak nemcsak híresekké, de ikonokká is. Azonban kérdéses, vajon hány mai modellt tudnánk ugyanígy csípőből mondani? Mert én egyet se.

 Ahogy ma alámerültem a nyugati aluljáró fülledt tömegébe és színkavalkádjába, rájöttem hogy aki a leginkább kiváncsi a pesten [nem budaa] élő különféle emberekre, kultúrákra, annak elég pár percet eltölteni ezen a helyen. Persze nem minden csoportot talál meg itt, de a társadalom szélére sodródott életeken keresztül a vízipipákon és hastánckendőkö át egészen a szado-mazo ruhákig minden megtalálható itt. Minden és mindenki, akiket nem mutogatna a főváros.

A tűrőképességem igazán tiszteletreméltó, ha úgy vesszük, hogy sikeresen veszem az öcsém kamaszkorát, a barátaim hülyeségeit, és még a kutyámat is sikerült megnevelni. Néha. Ha ő is egyetért. De a lényeg: most eljött a pont. És elég volt, sajnálom.

 Láttátok a filmet? Nagyon jó. Clive Owen és Angelina Jolie. Na mindegy is mert nem erről szeretnék írni...hanem hogy elmegy. Komolyan, a legjobb barátnőm (13 éve) elutazik 4 hónapra és én itt leszek 4 hónapig egyedül. Durva nem? Na, ez az. Amiről írni szeretnék.