Az utolsó cigaretta

 Mit ér a Menny, ha a Pokol tornácán heversz eszméletlenül egész életedben? Különös. Talán átaludtam minden boldogságot, és csak a végszóként felcsendülő keserűségre ébredek minden egyes reggelen? S ha az életben örök rosszra vagyunk kárhoztatva, akkor mire jók a könnyek? A könnyek, amik oly elapadhatatlanul torlódnak szemem gödrében, s amik nem szűnnek meg, bármennyit is ejtek belőlük. Ha a boldogtalanságunk az életünk, akkor mikor jön a megszokás, az állandóság nyugalma? Nem tudom. Már semmit sem tudok.

  Ekkor felsóhajtott. Az ágyban feküdt, álomba merülve. Én az ablakpárkány szélének dőlve szívtam el az utolsó cigarettámat. Az utolsót. Mennyi felesleges és értelmetlen momentum az életemben: dohányzok, pedig mindig azt ígérgettem anyámnak sosem veszem a kezembe. Nem az asztmám miatt, az már régen nem érdekelt. Csak úgy. Elvből. Akkor még olyanom is volt... Aztán anyám meghalt. A sírja fölött gyújtottam rá először. Ugye megmondtam; értelmetlen, ostoba dolgok...
 Rátekintettem. Nem emlékeztem a nevére, csak arra hogy kedves volt. Legalábbis nem beszélt sokat. Azt mindig utáltam. Jobb az ilyenekkel gyorsan végezni, gyűlölöm a felesleges perceket a kuncsaftokkal. Ők is, ebben biztos vagyok. Akkor minek kell beszélgetni? Felesleges, tiszta égés.
 Mintha kinyitotta volna a szemét... nem, csak rosszul láttam. A sötétségben kavargó füst és az elkenődött szemfesték az oka. Kinéztem az ablakon. A város képe most nem ragadott magával mint gyerekként, nem találtam izgalmasnak a sárgás fényeket, a házakon megjelenő árnyékokat és az utcákon összekapaszkodva andalgó embereket. Most csak ürességet, sivár, kopott falakat látok, tébolyult emberekkel, akik egyik helyről a másikra jutnak, és azt hiszik elérik majd a boldogságot. Szívtam még egyet a cigarettából, majd nagyon lassan kifújtam. Ugyan már - gondoltam - a boldogság csak egy illúzió a bamba emberek előtt, amibe lehet kapaszkodni, ami mentség lehet minden züllöttségükre és szemérmetlen tettükre. Bolondság.
 És rá kellett jönnöm, hogy már nem érzek semmiféle szeretetet az egykoron annyira kedvelt városom iránt. Nem gyűlölöm. Az embereket sem. Csupán mérhetetlen közöny van bennem, azt hiszem, az egész világ iránt. Az élet iránt. És lassan már a halál iránt is. Mondhat bárki bármit, az a fajta világ ami engem is beszippantott, nem enged többé kitörni; bilincset rak az emberekre, amit csak hónapok, vagy évek multán veszünk észre kezünkön... de addigra a kulcs ami nyitná, örökre elveszett.
 Talán félnem kellene? Kilátástalan helyzet nem létezik, csak ha eltakarod a szemed elől a kiutat - anyám mindig ezt mondta. Azonban, most úgy éreztem, teljes sötétség vesz körül és zsákutcába futottam, de már nincs erőm visszafordulni.
 A férfi ekkor átfordult a másik oldalára, majd aludt tovább, mosolyogva. Bárcsak én is képes lennék álmodni. Elmenekülni, csak egy kis időre!
Különös irigység lett rajtam úrrá, és egy pillanatig arra gondoltam, jó lenne most megölni. Megfojtani egy párnával. Vagy elvágni a torkát... Jesszusom, mikre nem gondolok?! - Hülye kurva.. - suttogtam magam elé gunyorosan.
S még utoljára a számhoz emeltem a cigarettát - Mennem kéne.

  Reggel a férfi hirtelen felriadt. Először azt hitte a nap az oka. A szemébe sütött, persze hogy felriasztotta álmából.
Lassan felkelt, szétnézett a szobában. Nem emlékezett túlságosan a tegnap éjjelre, csak arra, hogy betévedt egy bárba. Egy bárba, ahol megismerkedett egy prostituálttal...
Felállt, körbenézett a lakásban, de nyoma sem volt a nőnek. Vállat vont és az ablakhoz sétált. És akkor észrevette a cigarettát. Ott hevert az ablakpárkányon, a nyitott ablak előtt. A férfi kikönyökölt, felemelte a félig elszívott szálat  és meggyújtotta azt. Mikor épp kifújta a füstöt, megszólalt egy hang az utcáról. És ő rögtön tudta. Nem a napfény hasította széjjel az álmát. Hanem az az éles hang... az az éles, kíméletlenül valóságos sziréna-hang, amit rögtön utána egy határozott kopogtatás követett az ajtón.