Drágáim, ma semmi intellektuális témára ne számítsatok tőlem, kissé hulla vagyok, azaz fáradt meg már a kontaktlencse is elég száraz és nem látok vele/tőle xD

Nem is tudom igazából miről írok,mindegy. Mostanában annyi minden történt de semmi olyan amit ide ki akarnék írni.. (nem mintha nem szeretném hogy életem minden apró mozzanatáról tudomást szerezzetek,dehogy :P)

 Elég sokszor kellett szembesülnöm azzal, hogy akikről azt hittem a barátaim és mindent megosztunk egymással, nos hazudtak nekem. Másokról meg, akikről eddig azt hittem kétszínűek, kiderült hogy nagyon rendesek és őszinték. Hogy is van ez? Az a baj, hogy a pletykát hajlamosak vagyunk elhinni, mégha néha csak részben is, de elkönyveljük az illetőt valamilyennek és egészen addig amíg nincs saját tapasztalatunk vele kapcsolatban, marada pletyka, és a "hallottam róla,hogy..".
 A legidiótább dolognak tartom a hazugságot a világon (közvetlenül Bush újraválasztása után természetesen.) Az élet így is nehéz, az emberek a hazugságok nélkül is elég bonyolultak, de ezzel csak romlik a túlélési esélyük.
Vannak akiknek mindenük megvan és azért hazudnak állandóan, mert nincs jobb dolguk. Na az ilyeneket mindenképp kerüld el, mert egy idő után olyan mintha egy mesekönyvvel beszélgetnél.. Aztán vannak akiknek semmilyük nincs és az előbbre lépésért képesek vagy kénytelenek hazugságokra építeni. Hát, ebből meg nehéz kitörni és mégha szeretnének is, egy idő után a saját hazugságaik áldozatai lesznek és visszahullanak oda ahonnan kezdték. a SEMMIBE.
 (Ugye nem tűnik úgy mintha mentegetném őket? Jó,remélem is.:)
Én sose hazudok. Fuj, na most azt tettem XD Mert persze vannak kegyes hazugságok, de úgy összességében velem nem járnak jól az emberek mert a szememből minden kiolvasható, plusz pofákat vágok, úgyhogy mégha nem is mondom ki hirtelen ami eszembe jut, akkor is lerí rólam hogy mit is gondolok... De nem nehezítem meg sem a magam, sem más életét és inkább megmondom az igazat. Az néha tökjó dolog, pár embernek ajánlom hogy kipróbálja :D
 Titkok. Az megint más tészta. Mindenkinek lehetnek. Nekem is van egy pár. De ezek nem mások ellen irányulnak és legtöbbször nem is olyan lényegesek. Na mindegy.

A konklúzió mostan pedig az, kedves gyerekek, hogy mindig mondjatok igazat^^ szeressétek egymást^^mert minden ember  jószívű^^és  most ébredjetek fel mert bilibe lóg a kezetek^^

 Nem tisztem az, hogy megírjam ezeket a szörnyű dolgokat. De nem bírom magamban tartani. Hogy nektek jobb lesz-e ha ezeket a sorokat elolvasva majd eltöprengtek az élet mulandóságán, hát azt sem tisztem eldönteni...íme:

 Csendben ültünk. Valahogy hirtelen lett időm végig gondolni az eddig történteket...
... Az első két óra rendben zajlott, bár majdnem késtem. Tudtam, hogy ez egy rossz nap lesz. Reggel a fekete pólómat akartam felvenni, ami épp mosásban volt, ezért hisztiroham tört rám. Ezek után szerencsésen beértem az iskolába. Törifakt. Harmadik emelet. Aztán kicsöngő. És a folyosókon furcsa moraj. Lemegyünk az elsőre, ott a termünk. Aztán elér hozánk a hír: egy 10.es fiút újra kell éleszteni. A harmadik emeleten van.
Valahogy nem fogtuk fel a dolgot. Vagy nem akartuk...
Becsöngő. A tanár bejött, majd komor arccal közölte, hogy Ő haldoklik. És hogy imádkozzunk.
Néma csendben hallgattuk végig, azt is amikor kimegy, amikor becsukódik az ajtó. Pár pillanatra rá pedig, magamban éreztem a többiek gondolatait, kavargó érzéseit. Volt aki imádkozott, én is elrebegtem a magam imáit néhányszor, aztán csak vártam. 45 percet. A teljes tudatlanság, tétlenség és a szívszorító sejtések között, hogy épp most valakinek az életéért kűzdenek fölöttünk két emelettel...
A mentő is befutott valamikor. Sziránája belehasított az őrjítő némaságba, minden szem, fül az ablakokra tapadt. Aztán hirtelen amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan halkult is el. A csend talán még mélyebb lett, így hallottuk az ajtócsapódást, a határozott kiáltásokat, azt, ahogy a hordágyat kiveszik. Magam előtt láttam szinte, hogyan jönnek fel a lépcsőn. És visszaszorított lélegzettel vártam, hogy felérjenek. Úristen, hiszen a harmadikra kell menniük...valahogy ez jutott eszembe. Meg hogy lift kéne. Igen,igen, a következő javaslatom a diákönkormányzat felé az lesz, hogy legyen lift. De olyan nagy..tükörrel meg szép színes padlóval..és legyen nagy. Hogy egy hordágy is beférjen...
A hangok elhaladtak a termünk előtt is, majd pár perc múlva elhaltak. Semmi. Aztán még mindig semmi.
...Hát itt tartunk, épp mikor gondolataimba mélyedve elemezgettem a helyzetet. Kicsöngettek, de ez nem érdekelt senkit. Csak vártuk a szirénát. Hogy elinduljanak már végre. Hogy fellélegezhessünk, hogy megmeneküljön a fiú. Ám ez a pillanat sosem jött el. A mentő ajtaja ismét csattant. De sziréna nélkül indult meg. Valahogy halkabban, gyászosabban.
Nem tudom utána hogy volt. Tanárok jöttek be, az osztályfőnökünk is a végén. És elmondták, hogy meghalt. Az apja volt mellette. És háromszor próbálták meg újraéleszteni. Nem ment. Még a mentőknek sem. Mert kettő is kijött. Szívproblémái voltak már régóta, és... jövőhéten lett volna a műtét. Egy rutinműtét. Persze...
A könnyeknek nem szabott határt semmi. Borzalmas néhány óra telt el így, pusztán várakozással. Kegyetlen. Először a mentőt vártuk, hogy életet mentsenek, hogy visszahozzák... aztán a hullaszállítót, hogy elvigyék. Kedves világ ez.
 Nem lehet az ilyet feldolgozni,azt hiszem. Mégha nem is ismered az illetőt, vagy csak látásból, akkor sem. A tanárok és a diákok arca ugyanolyan volt. Nem is néztem senkire, amíg a teremben kellett ülni 12.ig. Felesleges volt. Tudtam, hogy az ő arcukon csak azt látnám ami az enyémen van. És akkor kezdenék el igazán sírni. Ha másokén is látnám a fájdalmat.
 Hát ennyi. Csak egy iskolai nap. Krétaporral, padokkal... aztán a tavaszi délelőtt sugárzó melegébe hirtelen belehasít egy sziréna...

Igen, így van ez. A mai nap úgy indult, hogy reggel kaptam egy sms-t Robitól. Azt hittem (kb 8 óra volt), hogy ennyivel le van tudva és alhatok tovább. Túl naiv vagyok,tudom. Rögtön utána fel is hívott (kac-kac), és nagyon édes volt, hogy boldog szülinapot kívánt :) De több ilyen korai ébresztőt, még 18 évesen sem kérek,haha.
 A szüleimtől kaptam egy gyönyörűszép nyakláncot. nem kellett vona, mert tudom hogy erre most vigyáznom kell. Na mindegy, hátha menni fog. A nap folyamán aztán nagyon sok mindenkitől kaptam mindenféle szépet.:)
Úgyhogy köszönöm Borinak,Zsuzsinak,Borsinak,Petrának,Barbinak,Eszternek az sms-eket, továbbá Gerynek,Öcsinek,Esztinek a köszöntéseket még. Hú, nagyon sokan írtak még meg myvip-en is, de nem sorolnám mert sokáig tartana. (hiába,a népszerűség,tidjátok..)
(Amúgy sorry ha ma nagyon undorítóan jo kedvem van, de egyszer legalább lehessen már az évben:o)
Jahm, Ervin meg írt nekem egy olyan cuki kis versikét amit rögtön be is másolok ide:
Szóval ettől annyira meghatódtam, hogy még. Meg mindenkitől,hogy annyira kedvesesek írtak nekem. De tényleg, olyanok is, akikre nem is számítottam, tehát tényleg nagyon köszönöm, de ezt nem fogom tudni elégszer elmondani azt hiszem.
Most épp itthon iszogatok egy pohár bort, és tiszta happy vagyok. (akinek ez nem elég magyar az meg bekaphatja...XD)

Jaaa, és mielőtt elfelejtem megírni: felfedeztem most valakit akiért végre rajongani tudok, mert annyira vicces és poén és állat és kééész és baromi jó és nagyondurvásankemény, hogy csak na. Szóval csak katt rá ide és hajrá. És annyit nevettem, akárhányszor nézem meg, hogy nagyon lol. :))
https://www.youtube.com/watch?v=vzPf0i3XUVk

Ezúton is gratula Hoolie-nak, mert szerintem hatalmas amit csinál, kb ennyi:D

Na. Hú, elég gáz lett ez a bejegyzés. De, ne haragudjatok, fáradt vagyok, és ma csak ennyire futja. Holnap neki futunk még egy évnek. Tanulni kell majd, muhahaha, törit pl, meg ilyesmi.
Jóéjt mindenkinek^^

Igen. Így állunk. Hogy majdnem 1 hét múlva leszek 18. Elég durva,nem? De.
Úgy érzem, minél közelebb van az a március 24, annál inkább maradnék gyerek és mennék vissza az időben. Egyre keservesebben kapaszkodom még a gyerekkorba, ami többek között abban nyilvánul meg, hogy totál infantilis vagyok mostanában, Disney meséket nézek tonnaszámra és ma eldöntöttem hogy tojást fogok festeni. És ezek csak azok amiket én is észreveszek..
 Anya valami ezüst ékszert akar nekem venni. Tudom. Mert mondta, mire én közöltem, hogy én a bizsut szeretem, ami színes, főleg ha szivárványos és nem pedig az ezüstöt. Ha tényleg vesz valami olyat, azt soha nem fogom tudni felvenni: mert a felelősségérzetem határait jól ismerem, és tudom hogy szétszórt vagyok, főleg ha valamire nagyon nagyon vigyáznom kéne. Minden majdnem-18 éves túlesik az ilyen problémákon? Remélem. Úgy kell nekik.
 Szóval nem tudom mi fog változni akkor, ha 18 leszek, de az biztos, hogy én semmit sem. Ha egy pár bejegyzést végig olvasol, azért lehet már sejteni, hogy a felnőttségtől még igencsak messze állok, tele a tinédzserekre jellemző dilemmákkal és a nemnormálisemberekre jellemző tézisekkel. Na ugye. És tudom,érzem, hogy nem megyek azzal semmire, ha most 18 leszek. Csak rosszabb lesz. Váááá....
Erre az amúgy is hihetetlenül felemelő és magabiztos hangulatomra meg rátett egy tegnap esti/éjjeli msn-beszélgetés, amiről nem is ejtenék szót. Ha az illető olvassa e sorokat akkor megemlíteném neki, hogy nem ártana vissza olvasnia amiket nekem/rólam írt és hogy gratulálok neki, mert egyik legnagyobb elvemnek fordítottam hátat miatta... hogy minek? hahah,még majd leírom,mi?XD akit tényleg érdekel az majd megkérdezi msn-en és elfogom neki mondani. Ő neki nem, mert már le van tiltva. Most mondhatod, hogy szemétség. Igazságtalanság. És baromi nagy gyerekesség. És igazad van: mert így kezdtem: nem akarok felnőtt lenni. Gyerek maradok. És igen, "buta, rózsaszín álomvilágban" fogok élni, amíg nem leszek 30. Hogy utána mi történik? Az már egy másik történet gyerekek...^^

Sokat gondolkoztam,miről írjak most. A múltkor a szüleimmel és a tesómmal elmentünk egy étterembe és ott arról beszéltem, hogy mennyit változunk, hogy én mennyit változtam és hogy ez vajon megérte-e.

Félelmetes mennyit változik az ember. Megváltoztatják a körülmények, alakítják őt az emberek és a szituációk amikbe kerül. Ez van. Lehet, van pár dolog ami megmarad bennünk gyermekkorunkból, de a legtöbb dolog, amit egykor igaznak tartottunk,amiben hittünk,vagy igazán számított, az elveszik. Már többször kifejtettem, hogy mennyire fontosnak tartom a gyereklélek megtartását még felnőttként is.
 Emlékszem, milyen voltam általánosban. Művészeti suliba jártam, imádtam. A legjobb barátnőmet is itt ismertem meg, ide köt a legtöbb olyan emlék ami még ma is számít: pl a rajszakkörök utáni napközi-ellógások, amikor a suli folyosóin bújkáltunk, vagy a konténerbe mászás, ami tele volt cseréppel, vagy amikor bevittek minket az igazgatóhoz, mert lelopóztunk ugrálni a tornaszivacsokhoz... hmm.. sok hasonló emlék. Aztán egészen a suliváltásig tartott ez az álomvilág, amit kiépítettünk magunk köré.

Érdekes és némiképp félelmetes, hogy sok-sok éven át az volt minden vágyam, hogy a külsőm tökéletes legyen: hogy ne legyek pufi,szemüveges,körömrágós,félszeg kislány, hanem változzam meg, és legyek "valaki". Vörös hajat akartam. Meg kontaktlencsét. Meg lefogyni. Ilyesmiket... Naja. Naiv lélek.
 Nem tudom mikor történhetett. A változás. Nem tudom, hova tűnt az a kislány akinek az álmai voltak a legfontosabbak, belül teljesen szép volt (mint minden gyerek. Tudom,tudom,én köztudottan gyerekgyűlölő vagyok, de ennek ellenére hiszem azt, hogy a gyerek a legtisztább lény a földön.), csak azt tudom, hogy mi lett belőle.
Mert ha ma belenézek a tükörbe, akkor azt látom amit szerettem volna mindig is (többé kevésbé persze..ego a toppon, de hát azért...). És mégsem olyan mint amire számítottam. Undorító, mivé lesz az ember. Nem kell hozzá sok idő. Csak egy pár külső hatás, és annyi neki. Többé már nem vagy ugyanaz. Mert a lelked mocskos lesz, és én még jó vagyok, hogy ezt belátom. Sikerrel jártam ahogy vesszük: vörös hajam lett,amit általában ki is vasalok úgyhogy jól néz ki, jó ruháim vannak, szuper barátaim, semmi bajom a külsőmmel, a kontaktlencsémet meg már egészen megszoktam és megszerettem.
Ám hihetetlen, mi mindenen megy keresztül egy ember. Beforrnak az álomvilág kapui, és nincs többé fantáziálás (illetve én szoktam mert kőkeményen kapaszkodom még néhai gyermeki énembe..), csak a mindennapi stressz, tanulás, játszás, mert mindenki szerepeket játszik és az a kérdés, hogy a mai világban mennyire légy korrekt, mennyire használd ki a kapcsolataidat ha előre akarsz jutni,stb,stb...
Szorongató érzés ebben a világban élni. Néha lennék más. Olyan... kis szemüveges, duci kislány, aki ellógja a napközit... De hát ez van. Legalább...igen,igen...legalább vörös lett a hajam. Asszem megérte.

  Meghazudtolva múltkori önmagamat, most mégse az ide szánt témába kezdek bele. Mert aktuálisabb a mostani. A Valentín-nap. Elképesztő, hogy mennyire lázba tudja hozni az embereket ez a buta amerikai ünnep. (Nem mintha bajom lenne a bugyuta amerikai ünnepekkel, hiszen imádom pl a Halloweent is, de ez más.) (és tudom, hogy a Bálint nap egy ősi magyar ünnep, de az amit ma köré tesznek, na az tuti nem magyar. hanem amcsi..)
Annak ellenére, hogy minden jóérzésű ismerősöm fikázza a rózsaszínszivecskéslufis árusokat, tudom jól, hogy ők is ott fogják megvenni 14-én a sajátjukat. Mert mindenki lufit akar venni.
 Utálom a Valentín-napot. Mert leegyszerűsíti a szerelem jelentését, ezt a sok dimenziós, megfejthetetlen dolgot egyszerűen beletömöríti egy cukormázas sütibe vagy egy héliumos ballonba. És sokáig azt hittem, az embereknek ez nem szabad hogy tetszen. Aztán most itt a döbbenet: hogy mindenki a lufira hajt. Ez komoly.
Az emberek belefáradtak a dolgok túlbonyolításába, a nagy életfilozófiák körmondatokba foglalásába, a másik iránti érzelmek elmondhatatlanságába és abba, hogy egész évben úgy kell tenniük, mintha ezekre vágynának. Pedig dehogy! Nekik nem kell sok. Nem nagyigényűek a földlakók (tudod,csak chips,kóla és pornó...az igényesebbek Milkát is kérnek), de a legfontosabb, hogy ez a Valentín-nap nem csak arról szól, hogy minden pár nyáladzik egész nap. Itt sokkal fontosabb maga a letisztult "adni-akarás" vagy mi, amit bármilyen apróság jelenthet, akár egy képeslap, vagy egy rózsa is.

A legtöbb ünnep ilyen amúgy. Mégha észre sem vesszük, vágyunk az egyszerű, könnyen érthető dolgokra, amiket "még a hülye amerikaiak is felfognak".
Szóval ez a helyzet. Bár sokan mondják, hogy utálják ezt a napot, valahol mélyen mégiscsak szeretik. illetve szeretnék, ha lenne valakijük. Valaki, aki megveszi a kis meglepetést február 14-ére és odaadja, talán minden szó nélkül, de talán ezen a napon nincs is szükség semmire. Csak egy lezárás az egész, egy állapot megőrzése, hogy igen, itt vagyunk egymásnak. Ennyi. Nem is lehet más jelentése a dolognak, és mindenkit lebeszélnék arról, hogy pont ezen a napon kérje meg a párja kezét.. Mert irtó romantikusnak hangzik, de utána képzeld csak el! Egész házasságotok alatt, febr. 14-én kell majd tartani az évfordulót, ami egyet jelent a Valentín-nap szertartásos összetiprásával, annak bárgyú és némi céltalanságot tükröző homályos létének "felmagasztalásával", azaz soha többet ne számíts leegyszerűsített sütikre. Na ugye? Ezt te sem akarhatod!
 
Talán én is szeretném. Mármint ezt az ünnepet. Amit jelenleg utálok. )Úgy gondolod ellentétes gondolataim skizofrén személyiséget takarnak??Hát lehet..)  De sajnos az egyedülálló büszke szingli nők nehezen viselik ezt a napot. Éljen a feminizmus és femme fatale!, de azért egy icipicit megmozdulnak még a jól elrejtett kőszívek is. Na sebaj. Az élet megy tovább, és talán idén is lesz valahogy. Legfeljebb veszek egy lufit. Mint mindenki, én is arra hajtok.

 Olyan régen írtam ide,hogy tiszta szégyen.
A szilveszter jól sikerült, azóta már túl vagyok néhány bulin, meg Martinin is..
A félévimet ne firtassuk, azt hiszem méltán állíthatom, hogy még a megmaradt önbizalmamat is sikerült egy szar jeggyel lerombolnia a magyar tanáromnak. Hihetetlen. Nem, nem az,hogy négyest ad. Mert ha annyira álltam volna, vagy 4-es lenne a tudásom, vagy mittudomén, nem tudnék fogalmazni, vagy beszélnék az óráján, akkor azt mondom: oké. Na, de úgy adni nekem ilyen jegyet, hogy előtte minden fogalmazásomat felolvastatja, meg dícsér, meg ő is tudja, hogy jó vagyok ebből a tárgyból; ez már szemétség. Annyira kivoltam, hogy visszaidézve a jeleneteimet még most is dühít a dolog, és nem kevésbé frusztrál az, hogy nem tudom, mi legyen. Maradjak a magyar faktban, vagy menjek vissza az alap csoportba, ahol tuti meg lenne az 5-ösöm?? Na, de akkorn hova a kitartás, a "megmutatomkiisvagyok", meg a saját magamba vetett hit, hogy én igenis 5-ös vagyok?!(Lelkisegélynyújtásért tárcsázd a 06 70 ...)
Azt hiszem, ezen még filózok egy kicsit, mert nemrég hatalmas döntéseket hoztam magamban, amikhez hozzá tartozik, hogy nem fogok nyalizni egy tanárnak sem olyanért, amit magam is el tudok érni. Ilyen a magyar 5ös is. Ha nem szeret a tanár, az az ő baja, nem fogom megjátszani magam előtte, hanem őszintén a szemébe lesz mondva, hogy ez van, ez az én véleményem, és ha nem tetszik akkor lehet vitatkozni. Persze, taktikusnak kell lenni, tudom, de nekem nem ér ennyit ez az egész. Én tudom magamról, hogy jól tudok írni, olvasni, stb. Nem kell ide egy gimnáziumi magyartanár (ez nem leszólás becsszó, mi több, áldassék az ő neve..), hogy leszólja az én tudásom. Hagyjuk is ezt a témát, mert mindjárt megint kikészítem magam a firkámmal,és annak Ti isszátok meg a levét, hogy még nagyobb marhaságokat kell itt olvasnotok...

 Mint már említettem, a saját magam számára (és érdekében) tett fogadalmak mostantól elég fontosak nekem. nem kötelező jellegűek, inkább csak iránymutatóak,vagy mi. Tanultam a magam és mások hibáiból, és nem szeretnék olyan ember lenni, aki mindent megtesz a cél érdekében, aztán ott áll, kezében a CÉLLAL, de egy megtépázott, undorító múlt van mögötte. (hú de drámai,nem?)

Ezt a bejegyzést nem szántam komoly témát taglalónak, inkább majd holnap folytatom, már megvan az ötletem amit kifejtek. Ez meg egy kusza izé lett, csak valahogy el kellett indítani ezt az évet is. Igen,igen, kuszán. Mert az kell már csak ide. No meg a világbéke.

Hú emberek, ha kifejezhetném azt, hogy milyen nyomott és elcsigázott vagyok most. És Csehov csak ront a helyzeten, épp egyik művét olvasom és már kötélért nyúlnék ha lenne ithon vagy mi.
Nem, lehangolt állapotomhoz semmi köze annak hogy tegnap kb 4re értem haza egy buliból. Mert tényleg nem, sőt még másnapos sem vagyok, meg már túl vagyok két kávén.
És szerintem nem is az az oka, hogy még most sem tudom, hogy lesz a holnapi szilveszter. Úgy igazából és ténylegesen elég ebből a napból, tudom, hogy szünet van és ennek minden percét élvezni kéne, de mit tegyek, ha totál kikészülök ma mindentől és mindenkitől...:S Najó, túlzás. Senki nem tehet róla, ma valahogy érzékenyebb vagyok, úgyhogy aki jót akar az ma nem nyaggat túl sokat. Pár embernek lehet. Nekik bármikor, de ők ezt úgyis tudják...

 A szilveszterre visszatérve. Észrevettétek, hogy ebben az évben senki sem tudja, hogy hol tölti majd el azt a bizonyos estét? Én legalábbis ezt szűrtem le, az ismerősöktől és barátoktól. Hmm...tökjó. Mindegy, remélem bárhogyan is alakul, jó lesz.
Számomra nagyon fontos, hogy a barátaimmal legyek akkor, éjfélkor, nem pedig idegenekkel meg olyanokkal akiket csak felületesen ismerek. Tudjátok, a látszat-barátok. Már eljutottam oda, hogy ezeket leépítem, mert semmi szükségem rájuk. Aki olyan, hogy érdemes vele jóba' lenni, az úgyis tudni fogja, hogy mi a helyzet. Senkit nem kell azzal áltatni, hogy szereted, miközben nem is. Ez úgysem tarthat örökké szerintem. Hoppá, elkalandoztam. Tessék, mondtam, hogy ma szét vagyok csúszva, bocsi.

Íme, a fiatalok halálozási aránya növekedésének az oka: a sok depresszív kötelező olvasmány, valamint a szilveszter előtti stressz meg kérdések, hogy akkor hol,mikor,kikkel...

Na, majd írok hogy hogyan is sikerült a szilveszter.
Mindenkinek B.Ú.É.K.:) (észrecettétek,hogy ez baromira leegyszerűsít mindent? a Boldog Új Évet-ben azért volt valami teljesség, komolyaság, és előretekintés. Ebben a rövidítésben pedig semmi. Totál letisztult udvariassági formula amit mindenkinek elküldesz sms-ben v valahol, csakmert muszáj...) Ezért én inkább annyit mondok csak:

Bulis, detox-mentes szilveszteri partit és sikerekben gazdag, boldog új évet nektek drágáim!:)

Olyan édes egy ünnep ez a karácsony. Mire oda jutsz, hogy mindenkinek megvettél mindent, be vannak csomagolva a dolgok, és közben totál elfogyott minden spórolt pénzed, kész idegroncs leszel, de vígasztalódj azzal, hogy ez egy évben csak egyszer van, azt meg túl kell élni,ennyi.
Ettől függetlenül imádom azt a pillanatot mikor ott ülünk a kanapén, már fel van díszítve a fa és nagy izgatottan várjuk az ajándékbontást. wow. Na,ennyire azért nem idilli a dolog, de tényleg jó.

A karácsonyfáról meg külön mesélnék. Tudjátok, vannak azok a totál érzelemmentes, multifák amiket a nagy bevásárlóközpontokban lehet megcsodálni tonnaszámra. Na, a miénk nem ilyen. Van ismerős aki előadta, hogy ő évente váltogatja: egyszer piros-arany, egyszer meg zöld-ezüst díszeket tesz a fára. Majdnem megérdeztem, hogy és mit csinál, ha kék díszeket kap vagy nemtudom.:S
Én a csicsás, rogyásig agyonpakolt karácsonyfát imádom. Először a szaloncukor. Aztán a gömbök. Aztán a sok kis bigyó, amik ezerévesek de nagyon jól néznek ki. Meg a kézzel csinált ovis díszek. Aztán a ráaggatós ezüstszínű dolog ami már foszlik de rá lehet még pakolni a fára és tökjó lesz tőle. Végül meg az égősor. Nagyon tuti:)
Idén döbbentem rá, hogy nekünk két csúcsdíszünk van. A nagyobbat raktuk fel, a kisebb,kevésbé esztétikusabb maradt meg. Úgy megsajnáltam szegényt. Ezért, hogy ne maradjon ki a jóból, felraktam a fára. Hova, kérdeznétek, hiszen egy fának csak 1 csúcsa van. Naja, de én ezt egy ágra raktam, egy sima ágra. Elég fallosz-szimbólum hatása van a dolognak, de hát vagyunk olyan őrültek,hogy ott hagytuk. Poén, aki akarja megnézheti:)

Este meg jön a Love Actually, az a film amit minden karácsonykor megnézünk, hagyomány szerint. (én vezettem be és szerintem nagyon jó ötlet. A film magyar címe: Igazából szerelem)

Szóval ez a karácsony is szépen alakul, fehér is, meg minden. Anya szerint nem igazi, mert műfenyőnk van (ami szerintem szintén tökéletes ötlet, mert nehogy már kivágjanak egy fát nekünk, hogy aztán kidobjuk utána?!), de majd megszokja.

BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK! De tényleg legyen az. Nagyon boldog. ha nincs időd rá, akkor is legyél az, csak egy kis időre, amíg ránézel a fára, a szeretteidre, egy gyertyára...és rádöbbensz, hogy megint eltelt egy év.

 Régen írtam ide is, sorry. Mostanában összejött minden. Jó is, rossz is. Vegyes mix. Csak épp a fontos dolgokra nincs időm mert a még fontosabbakat kell intéznem, közvetlenül a halaszthatatlanok után. Jó,mi? Talán ez most röhejesnek tűnik, tekintve hogy még gimibe járok, de hidd el, igenis vannak olyan problémáim amikkel nagyon nehéz megbírkózni és nem azért mert lusta vagyok. Hanem mert ezek a problémák egy idő után felőrőlnek, ha érted... Van, hogy az ember kevésnek érzi magát, de megnyugszik, hogy ez csak EGY nagy dolog, vannak mások is és akkor csinálja azokat. Nos, nekem jelenleg SOK nagy dolog van terítéken, amikhez nem tudok hogy hozzányúlni...haggyuk is ezt, mert még belebonyolódom még jobban.:S

A felnőttekről már írtam valamelyik részben, hogy mi a véleményem róluk. (Én most nem általánosítok. Azt utálom. A felnőtt, az én szótáramban annyit tesz, hogy korlátolt gondolkodású és látókörű, berögzült, mindennapi tennivalókkal ellátott ember, aki nem képes TÚL látni, és nem hisz a tündérekben.) Tehát, a felnőttek problémája sok száz kérdést vet fel a világban, de ezeket nem válaszolja meg senki. Én sem. Ahhoz ők túl bonyolultak. Tessék, itt egy példa: ha bajuk van valamivel, valakikkel akkor tuti, hogy Veled kezdenek el veszekedni és Te leszel a hibás. Az érdekes az, hogy - én legalábbis - egy ideig tűröm ezt. Mert tudom, hogy megvannak a maguk bajai, nem fogom őket fárasztani felesleges vitákkal. Szidjanak le valami hülyeség miatt, oké, megértem, mert a munkában gondok vannak, tökre érthető. Legyek letolva egy semmiségért, csakmert aznap valaki pofátlan volt velük. Rendben.
A baj az, mikor nálam betelik a pohár. Türelmem mint a tenger. (...) Csak aztán egyszer kitör rajta a vihar és jön a szökőár.
A felnőttek későn eszmélnek rá a hibáikra. A hihetetlenül lényegtelen dolgokat túldramatizálják, a valójban fontosakat meg elbagatellizálják... és ezt nem is veszik észre. Hihetetlen,nem?

A konklúzió csak annyi, hogy érdemes megtalálni saját magadat és nem elveszni a felnőtté válás problémáiban és a felnőttlét kérdéseiben mert utána már nehéz visszatalálni. Én eldöntöttem, hogy nem változom, úgyhogy lehet próbálkozni:)