Érdekes téma és igazán sokat lehet róla beszélgetni, elvégre "A világ rendje a káosz": minden és mindenki változik, és ez a lehető legtermészetesebb dolog. Persze hiába mondjuk ezt, mégis hiányzik az embernek az ami volt, ami elmúlt. Mert kötődik hozzá egy szép emléke, vagy mert sok emléke kötődik hozzá és szívesen átélné újra meg újra meg újra...sokszor még a rosszakat is, mert "azok milyen szép idők voltak". Ez érthető, elvégre tudjuk mi történt, tudjuk hogy összességében jó volt és hogy egy nagyszabású kalandot éltünk át, ami máig kedves nekünk. Ellentétben a jövővel: a jövő vaksötét, legjobb esetben is homályos. Ahogy az ember megismerni véli a világot maga körül, úgy látja egyre borúsabbnak a jövőjét, és ez a folyamat manapság különösen jellemző: nézzünk az emós mozgalomra, akik kábé hitként vallják, hogy a világ rémes hely, de nem kell mozgalmakat keresnünk, elég körülnézni, és a körülöttünk lévőktől, különös tekintettel a fiatalabbakra (fiatalabbak most 25 alattiak), azt halgathatjuk meg, hogy az élet szar, az igazság elveszett, az emberek hülyék, estébé. Persze sokan nem saját gondolatokra építik ezen nézeteiket, de végeredményben lényegtelen is, ha elget ismételgetik maguknak, akkor idővel elhiszik. Voltaképpen, ha valami igazán elszomorítót akarunk keresni, akkor az valójában ez. Ilyen környezetben hogy várható el akárkitől, hogy egy bizakodó jövőképe alakuljon ki? Nyilván sehogy. És az ember élettapasztalata sem segít rá a bizakodásra legtöbbször. Idővel mindenki életében elérkezik egy "nagy csalódás". Lehet ez sokminden, apróbb dolgok összessége, vagy néhány (egy) nagyobb: csalódás a barátokban, a szerelemben, "az emberekben", és így tovább. Nincs értelme példákat írni. Lényeg, hogy ezek a csalódások idővel egyre többen lesznek, merthát kevesebben nem nagyon lehetnek ugye, így aztán ember legyen a talpán aki továbbra is valamiféle bizakodó, derülátó hozzáállást tudhat magáénak. "Rémes egy világ!", mondhatnánk, és mondjuk is, de mindemellett illetve mindezzel együtt inkább, a világ egy, ha másra nem, csodálatra méltó egyveleg, amit nem láthatunk, sőt nem járhatunk be (úgy istenigazából legalábbis) életünk során. És egy ilyen helyen rengeteg hely van álmoknak, beleértve a legvadabbakat is, amelyeket talán egy nap megtalálunk. Vagy nem, de ezt igazán nem jelenthetjük ki előre.
Kissé elkalandoztam a változás témától, holott igazából arról akartam beszélni...tehát a jövő homályánál kétségkívül kellemesebb a múlt biztos talaja, így értelmeszerűen félünk a változástól, holott az emlékeink forrása is azon változások sorozatának eredménye, amelyeken addig mentünk keresztül. Ezek alapján nem zárható ki, hogy a jövőben is lesznek hasonlóan szép emlékeink, sőt, szinte teljesen bizonyos. Persze ahogy feljebb írtam, borúsnak látjuk arrafelé az ég alját, de ezt egyrészt nem tudjuk amig oda nem érünk, másrészt előbb-utóbb mindenképp odaérünk, tehát nem sok értelme van visszakozni. Haladhatunk megfontoltan, lassan, de nem állhatunk meg sajnos, szóval ha nagyon szeretnénk biztosra menni, akkoris "reméljük a legjobbakat és készüljünk fel a legrosszabbra". Nyilván, ahogy öregszünk, általában sokmindent megtapasztalunk és oda a "gyermeki ártatlanság", ami nagy kár, de cserébe sok mást kaphatunk és ami a legjobb, ezek egy részét mi választjuk ki! Nem fogunk hinni a tündérekben, sárkányokban és hasonló fantasy-jelenségekben (hgabár én nem szeretném kizárni a létezésük lehetőségét... (: ), cserébe megismerhetjük a már felfedezett állatfajokat, példának okáért az embert (és nem kívánom kivonni magamat, és egyik kedves fajtársamat se ezalól a besorolás alól, elvégre ez a vicces igazság), és kedvünkre szemlélődhetünk, fedezhetjük fel ellentmondásosságaikat, apró titkaikat, csetlésüket-botlásukat, még ha nagyon jól tudjuk, hogy mi is pont ilyenek vagyunk. Talán elsőre úgy tűnik, mintha lejjebb vennénk az elvárásainkból és beérnénk szerényebb "eredménnyel", de nem hiszem, hogy akármi, amit ember talált ki (?) felér magával az emberrel szórakoztatóságban. Nyilván nem kell osztozni ezen a kis perverziómon mindenkinek, de azt hiszem, bárki találahat magának hasonlót.
Az igazi próbatétel tehát nem is maga a változás, hanem a hozzájuk történő alkalmazkodás, a rájuk történő reagálás. Mindenkinek szíve joga ezt eldönteni. Ha úgy látjuk jónak, dönthetünk úgy egy megrázó élmény vagy csalódás hatására, hogy "Na akkor mostantól gebedjen meg a q*** világ" és úgy is, hogy "De én csakazér'is úgy fogok élni, hogy...." és persze akármi mást is. Tény, hogy semmi nem örök, de megfelelően alkalmazkodva megőrizhető a legtöbb dolog, olyan kényesek is, mint a barátság vagy egy párkapcsolat (talán nincs igazam, de ezt a kettőt tartom az ismert világ két legbonyolultabbjának), még ha ezek életbentartása két ember akaratát igényli.
Nem kívánom elítélni senki választását, ameddig (, esetleg némi segítséggel, ) az egyén maga keresi, és találja meg. (Természetesen a környezet is nagy hatással van mindenkire, de ez közvetett hatás, a döntés ettől még lehet önálló.)
Jó sokat írtam, nekem jól esett...bármilyen hozzáfűznivalót szívesen veszek!

köszi LEX a hosszu kommentet:) igen, egyetértek abban h rengeteg uj dolgot megtanul,megtapasztal az embern az idő multával, a kár az h sokan annyira pesszimistán állnak a világ dolgaihoz h nem hajlandoak ezeket megismerni. és csak keseregnek,ahogy írtad,a világ szar dolgain.. a fiatalok nagyon terjesztik ezt mostanság. unom is,mert depis leszek tőle kicsit.. haha.