Nem kenyerem kiteregetni a magánéleti problémáimat és a családi válságainkat az inerneten, főleg nem itt, de meglepő ihletettséggel ébredtem a kudarcokkal teli hétvége után, szóval muszáj írnom pár sort.
 (Megjegyzem, az elejétől a végéig olvasni nem muszáj, már az is örömmel tölt el ha rápillantasz pár beírásomra, ha végig is olvasod, az már huu..akkor imádlak:)

A sors keze az a tényező amit valahogy az emberek mentségként használnak a buta tetteikre és a világ értelmetlen történéseire. Nos, én se vagyok különb, szeretném azt hinni hogy minden okkal történik.
Az, hogy alapból nehézkesen indultunk el a bulira szombat este még csak a kezdetek kezdete volt ahhoz képest ami vasárnapra lett.

Asszem kb két éve nem áltatom magam azzal hogy olyan, mint tökéletes család-modell, a külső mázat kivéve ami sok esetben fennáll létezik egyáltalán. Merthogy minden kapcsolatnak megvannak a maga csúcspontjai és mélypontjai.. az, hogy melyik család-történetből lesz sikersztori, márcsak a szereplőkön múlik. Megvannak a szerepeink, tudjátok, és ha valahol elszúrod a szöveget, vagy nem azt a jelenetet adod elő amit kéne, nos az gáz, akkor beüt a baj.. ha van egy kis mázlid akkor van egy sugó és kisegít, vagy minimum egy "csapó II."..
 Ha ez elmarad akkor van két választásod: vagy tovább játszod a kis szereped (nehogy azt hidd hogy a tied a főszerep..az sose), és megpróbálod helyrehozni a hibákat amiket vétettél; vagy kilépsz, meghajolsz és eltávozol a színpadról, hogy egy újabb tragikomédia hőse lehess.

Reméljük a megfelelő pillanatot választod a kilépésre. Ügyelj arra, hogy a veled egy jelenetben játszókkal mindig tudasd, mikor akarsz kiszállni, mert nem fair az utolsó pillanatban lemondani a próbát. Reméljük meg tudnak bocsátani, ha mégis elcseszed.

Én is igyekszem nagyon. Habár próbálok a színpad legszélén ácsingózni és tapsikolni amikor illik (vagy mikor nem), de néha nekem is jut egy-két közhelyekkel telepakolt, kevésbé shakespeare-i monológ amit el kell mondanom. Ilyenkor - hangsúlyozom ezt azok számára akik /remélhetőleg/ sajátjuknak érzik - köszönöm szépen de NEM, ismétlem NEM! kell kommentálni, kijavítani, beszólni, egyáltalán..nem kell ÍTÉLKEZNI felettem. Főleg nem olyanoknak, akiknek halvány lilájuk nincsen arról hogy mi a fenéről is szól a mi családi drámánk (hogy tragédia vagy koméida..még nem döntöttem el).

A dialógusaim, amiket a többi "szereplővel" folytatok, azok is az én dolgom, mivel az én családomról van szó.

Szóval üzenem az illetékesnek és minden túl lelkes nézőnek : ' NE ÍTÉLJ, HOGY NE ÍTÉLTESS' Ez legyen a végszó. Na meg hogy ebben a színházban nem kell visszatapsolni senkit..

puszipá