Én beengedtem azonnal. Nem kellett kétszer mondani.
Imádtam a filmet is, valamint az alapjául szolgáló könyvet (John Ajvide Lindqvist: Hívj be!). Nem valami ócska véres-vámpíros sztoriról van szó, de mégcsak nemis az Alkonyatos szexi-sápadtan kómás vámpírkliséről.  Nem, itt valami egészen valóságszagú (talán furcsán hangzik, de valóban) érzése támad a nézőnek.  Habár tudjuk hogy vámpírok nincsenek, de mégis, az utolsó filmkocka után is megmarad az az érzés, hogy "talán mégis..". Mert hiszen a kiközösített, megalázott kisfiú esete nem hat idegenként talán senkire sem. A két gyerek között kialakuló finom, de ugyanakkor erőteljes szeretet/szerelem rendkívül hatásos képekben jelenik meg. Tágranyílt, ártatlan szempárakban láttatja a nézőkkel a halál és az élet törvényeinek bizonytalan határmezsgyéjét, melynek egy pillanat alatt részesei leszünk. Nem tudjuk elítélni a vérrel táplálkozó Elit, nem tudjuk nem megsajnálni Oskart.
a film záró akkordként pedig újabb gondolatokat indít meg a film megnézése után, és ezzel nem árulok el talán sokat. Mindenkinek feltétlenül látnia KELL.
A könyv is lenyűgöző és magával ragad. Olvastam az Alkonyatot, könyvben az is egy olyan pluszt képes adni amire ki vagyunk éhezve (legalábbis a többség nevében beszélhetek, azt hiszem). Ez a történet azonban merőben más. Hideg tájakkal, a lelkükben sivár, megtört mellékszereplőkkel, nyomasztó környezettel asszisztál a történet pulzáló cselekménye mellett. A könyv talán annyiból ad többet, hogy új dolgokat tudhatunk meg a szereplőkről, hogy ki mit miért tesz vagy érez, mit rejt a múltjuk és miért olyan kilátástalan a jövőjük...

na szóval mindenki szerezze be filmen, könyvben, mindenhogy és szépen hagyja tárva nyitva az ablakot este.:)