Fehér fölső, fekete alsó. Mint mindig. Az idei évnyitó sem különbözött annyival az eddigiektől, bár sajnos az évet pár szomorú perccel kellett indítanunk, gyászolva egyik iskolatársunkat, aki nyáron, egy osztálykiránduláson vesztette életét. Nehéz volt. Ott állni, és blúzunkra kitűzött fekete szalaggal nézni azokat a keserűen szép képeket, amiket kivetítettek az egész iskola számára. Nem szólt senki. Hallgattunk. Várva az utolsó akkordot a "Somewhere, over the rainbow" című számból, ami ezalatt szólt. Mindenkit facsartak a könnyek, aki egy kicsit is magába mélyedt. Mert azért, baromi igazságtalan dolog elvenni egy életet olyantól, aki mindössze 17 évet tudhatott a magáénak.
 Az ünnepség egyszerűségében volt felemelő, megindítóan csodálatos, olyan, amilyenre tényleg büszke lenne, ha látná. Talán most is látta, és ő is meghatódott azon a pillanattöredéken, amikor az összes tanár és diák, még a szülők is visszafolytott lélegzettel és halk sóhajjal, lekűzdve a sírást, a következő tanév felé fordultak újra, nem feledve őt sosem.
 Az egészben az fogott meg leginkább, hogy az emberek mennyi érzést tudnak egy helyen táplálni, ha sokan vannak. Ezért is gondoltam, hogy ennek szánok egy kis írást itt, amellett, hogy minden elmenő lélek megérdemelne pár szót a világban. Én nem bírtam végig nézni a videót róla. A Naptól sem igen láttam, távol is álltam, de főleg azért, mert elég volt a mások tekintetében tükröződő fájdalmat leolvasnom ahhoz, hogy tudjam, ha odanézek, elbőgöm magam.
Van egy olyan fogalom, hogy "kritikus tömeg" (critical mass). Ez nemcsak azt a biciklis-felvonulást jelenti, aminek résztvevői előtt minden évben fejet hajtok, vagy egy kémiai fogalmat, hanem - egy tudós elmélete szerint - azt a szituációt is, mikor a piros lámpa előtt egyre több ember gyűlik össze, és ha kellő számú gyalogos van, egyszer csak elindulnak. Egyszerre. Mert elérték azt a "kritikus tömeget", amikor már el kell, hogy induljanak. Érdekes, nem? De igaz, legalábbis amiket tapasztalok a városban. Talán így van ez a könnyekkel is. Mármint olyan esetben, ha te nem ismerted annyira az illetőt, aki meghalt. Tudod, hogy milyen érzés elveszteni valakit, át tudod érezni a fájdalmat, a halandóság örök veszteségét és ezért te is sírsz. Senkinek nem jutna eszébe nevetni ilyenkor. Nemcsak, mert tök bunkóság. Hanem, mert senki nem tud nevetni. Rátelepszik az az érzelem-mennyiség az emberre, amit a körülötte lévők árasztanak, és ha ezek kellő számban veszik körül, ő maga is érezni fogja a fojtogató érzést, a mardosó tehetetlenséget és bánatot. Azt hiszem így van ez. És ez gyönyörű. Az olyanoknak, akik milliók élete fölött döntenek, országok sorsát irányítják, talán ot kellett volna állniuk mellettünk, hogy lássák mindezt. Lássák és figyeljék. És érezzék. Nemcsak az ürességet. Nemcsak a sötétséget. Hanem a könnyeket, amik marva végig szelik az arcukat...